— Te egyáltalán hallod magad, mit beszélsz?! — Gábor olyan erővel vágta a kabátját a szék támlájára, hogy az átbillent rajta, és a padlón kötött ki. — Fél éve nincs állásod, de még mindig azt hajtogatod, hogy „megvárom a megfelelő ajánlatot”! Mégis kinek képzeled magad, hogy válogathatsz?
Anna nem szólt vissza. A mosogatónál állt, és egy bögrét öblített el, lassan, aprólékosan, mintha valami komoly tétje volna annak, mennyire tiszta lesz a porcelán. Ujjai szinte görcsösen kulcsolódtak a csészére. Belül csend volt benne. Nem az a fajta némaság, amikor az embernek nincs mit mondania, hanem az, amikor már minden szó fölöslegessé válik.
Gábor a háta mögött tovább beszélt. A lakáshitelről, az anyjáról, aki „ezt mindig is tudta”, meg valami munkahelyi Péterről, akinek a felesége „rendes asszony, nem játssza meg magát”. Anna elzárta a csapot, megtörölte a kezét, és kiment a konyhából. Egyszerűen azért, mert nem akarta tovább hallgatni.
Hat hónappal korábban még egészen másnak látszott minden.
Anna Sokolova pénzügyi elemzőként dolgozott az Orient Group nevű építőipari cégnél. Hét évet töltött ott: egyetlen késés nélkül, egyetlen komoly hiba nélkül. Két projektet húzott vissza az adósság széléről, nulláról épített fel egy új beszámolási rendszert, és megtalált egy tizennégymillió forintos lyukat a költségvetésben — azt az ügyet, amelyet István később céges rendezvényeken már úgy adott elő, mintha az egész az ő személyes diadala lett volna.
A prémiumának jelentős összegnek kellett volna lennie. Anna ezt biztosan tudta, mert a könyvelésen Júlia dolgozott, akivel időnként együtt kávéztak ebédszünetben. Júlia egyszer félmondatban elszólta magát:
— Annám, neked ebben a negyedévben nagyon szépen számoltak.
Másnap István behívatta az irodájába.
— Anna, úgy döntöttünk, átalakítjuk az osztály szerkezetét. A pozíciód megszűnik. Természetesen ennek semmi köze a munkád minőségéhez…
Még jó tíz percig beszélt. Piaci helyzetről, átszervezésről, arról, hogy „nagyra értékeljük a hozzájárulását”. Anna vele szemben ült, a férfi sötétkék, apró mintás nyakkendőjét nézte, és csak egyetlen gondolat járt a fejében: holnap fizetik ki a prémiumokat. Pont holnap.
Abban a pillanatban mindent megértett.
A munkaszerződést ügyesen fogalmazták meg: a bónusz kizárólag annak járt, aki az elszámolás napján még aktív munkavállaló volt. Egy nappal korábban elbocsátani valakit — és máris tiszta az ügy. Nincs követelés. Nincs vita. Nincs pénz.
Délután háromra ért haza. Gábor még dolgozott. Az anyósa, Mónika, a konyhában ült egy csésze tea mellett, és a telefonját görgette. Már második éve lakott náluk, azóta, hogy „átmenetileg” beköltözött hozzájuk, amíg a saját lakásában tartott a felújítás. A felújítás réges-rég befejeződött.
— Korán jöttél ma — jegyezte meg Mónika anélkül, hogy felnézett volna a képernyőről.
— Kirúgtak.
Csend lett. Az anyósa lassan emelte rá a tekintetét, azzal a különös, szavakkal alig leírható arckifejezéssel, amelyet Anna az évek alatt hibátlanul megtanult értelmezni. Valahol a káröröm és az elégedettség között helyezkedett el.
— Hát — mondta végül Mónika —, akkor ezek szerint nem voltál elég jó. Jó szakembert nem küldenek el.
Anna letette a táskáját egy székre. Levette a kabátját, és gondosan felakasztotta a fogasra.
— Bemegyek, lefekszem egy kicsit — mondta nyugodtan.
— Lefekszik… — hallotta maga mögött. — Gábor reggeltől estig hajt, ő meg majd pihenget. Szép világ.
A következő hetek furcsán teltek. Gábor haragudott, de nem nyíltan. Inkább állandó háttérzajként volt jelen a bosszúsága, mint egy rádió, amelyet valaki bekapcsolva felejtett. Mónika pedig úgy járkált a lakásban, mint aki már régóta pontosan tudott mindent mindenkiről, csak eddig tapintatból hallgatott. Most azonban már semmi oka nem maradt a tapintatra.
— Annácska, nem gondoltál rá, hogy elmész eladónak valahová? Az legalább biztos munka.
— Annácska, Gábor említette, hogy lakáshitelen gondolkodtok? Hát, a te kilátásaiddal ez elég merész.
— Annácska, én mindig mondtam, hogy a pénzügy nem nőnek való terület. Tanárnak kellett volna menned.
Anna nem vitatkozott. Egyre kevesebbet beszélt, mintha tudatosan tartalékolná az erejét. Reggelente mindenkinél korábban kelt, kávét főzött, leült a laptopja elé, és dolgozni kezdett. Nem állást keresett — dolgozott. Átnézte a régi elemző táblázatait, továbbírta azt a módszertant, amelyet még az Orient Groupnál kezdett el, és beleásta magát a kapcsolódó piacok működésébe.
A fejében lassan körvonalazódni kezdett valami. Még nem volt kész terv, nem lehetett volna üzleti modellnek nevezni, de élt, mozgott, és napról napra határozottabb alakot öltött.
Egyik este Gábor megkérdezte. Nem dühösen, inkább fáradtan, lemondó hangon:
— Anna, küldtél egyáltalán valahová önéletrajzot?
— Igen — felelte.
— És?
— Várok.
Gábor úgy nézett rá, ahogy az ember arra szokott, aki nyilvánvaló képtelenséget mond, de már nincs ereje vitába szállni vele. Aztán bement a nappaliba, és bekapcsolta a tévét.
Áprilisban Anna kiváltotta az egyéni vállalkozói engedélyét.
Senki sem vette észre. Szándékosan nem beszélt róla otthon. Nem azért, mert félt volna a reakcióktól, hanem mert a magyarázkodásnak nem látta értelmét. Úgysem hittek volna neki. Mónika biztosan odavetett volna valamit a „nagyra törő, de komolytalan emberekről”, Gábor pedig legfeljebb sóhajtott volna egyet. Anna ezért inkább csendben maradt, és úgy döntött, előbb eredményt mutat.