Vagy talán mindenkinek csak kényelmes volt, hogy ő van?
— Anna, hozd már a meleg ételt! — hallatszott Péter hangja az asztal felől.
Lassan feltápászkodott. A padló hirtelen úgy megindult alatta, mintha oldalra billent volna a lakás, ezért az utolsó pillanatban a szék támlájába kellett kapaszkodnia.
— Mi van már megint? — kérdezte a férje ingerülten. — Csak ne kezd el, kérlek.
És akkor valami odabent egyszerűen elpattant. Nem látványosan, nem hangos jelenettel, nem sikítva, nem zokogó hisztériával. Csak hirtelen elviselhetetlenné vált minden. Anna végignézett az asztalon, a vendégeken, a majonéztől csillogó salátákon, Mónika elégedett arcán, majd Péteren, aki még ebben a pillanatban sem aggodalommal figyelte őt, hanem bosszúsággal, mintha Anna nem beteg ember volna, hanem kellemetlen akadály, amely elrontja az ünnepet. Aztán, saját magát is meglepve, visszaereszkedett a székre, és sírni kezdett. Először halkan, szinte hangtalanul, de a könnyek váratlanul áttörték a gátat: csúnyán, erősen, igazin folytak végig az arcán.
Az asztal körül nehéz, fojtogató csend telepedett meg.
— Jézusom… — motyogta zavartan Réka.
Elsőként Mónika tért magához.
— Na tessék, már kezdődik is… Pont a vendégek előtt kell szégyent hozni ránk.
Anna felnézett rá könnyektől nedves szemmel, és hosszú évek óta először nem érzett bűntudatot. Sem szégyent, sem zavarodottságot. Csak valami rettenetes, kimerítő ürességet. Aznap este pedig véletlenül meghallott egy beszélgetést, amely után többé nem tudott úgy nézni a férjére, mint addig.
Estére a lakás végre lassan kiürülni látszott. A rokonok zajosan készülődtek az előszobában, csizmákat húztak, állva majszolták a maradék tortát, közben egyeztették, hogy „ezt majd valamikor meg kell ismételni”. Mónika, aki elfáradt ugyan, de láthatóan elégedett volt a születésnapi összejövetellel, már valamivel lágyabb hangon beszélt a vendégekkel, sőt többször is kijelentette, hogy „azért minden méltósággal zajlott le” — mintha nem családi ünnepségről, hanem egy sikeresen teljesített ellenőrzésről lenne szó. Anna alig fogott fel bármit is a körülötte zajló hangokból. Az asztalnál történtek után már nem érdekelte, ki mit gondol róla; gépiesen szedte össze a tányérokat, rakta őket a mosogatóba, és csak egyetlen vágy dolgozott benne: menjen el végre mindenki.
A feje szét akart robbanni. A láza mintha még magasabbra szökött volna: az arca égett, a keze viszont jéghideg volt. De mégsem ez volt a legrosszabb. Belül valami sűrű, tapadós üresség képződött, nehéz, mint a decemberi latyak, amelyből képtelenség kihúzni a lábat. Amikor az utolsó vendégek mögött is becsukódott az ajtó, Péter bosszúsan kifújta a levegőt, és elkezdte összeszedni az asztalon maradt üvegeket.
— Hát ez remek volt — morogta. — Szép kis műsort rendeztél.
Anna némán egymásra rakta a tányérokat.
— Hallod egyáltalán, amit mondok?
— Hallom.
— Muszáj volt mindenki előtt bőgni?
A nő a kelleténél kicsit határozottabban tette a tányért a mosogatóba; a porcelán tompán megcsendült.
— Neked meg muszáj volt reggel óta ordítani velem?
Péter úgy nézett rá, mintha valami tökéletes képtelenséget hallott volna.
— Uramisten, már megint ez… Én csak annyit mondtam, hogy kelj fel. Ebből most tényleg tragédiát kell csinálni?
Anna nem válaszolt. Abban a pillanatban ugyanis valami ijesztőre döbbent rá: Péter tényleg nem értette, mi rosszat tett. Nem színlelte, nem magyarázkodott, nem próbálta menteni magát. Ő valóban természetesnek tartotta ezt az egészet. Ekkor Dóra jelent meg a szoba ajtajában, fejhallgatóval a nyakában.
— Anya, menj már lefeküdni — mondta halkan. — Majd én elmosogatok.
— Nem kell — vágta rá Péter automatikusan. — Inkább a leckéddel foglalkozz.
Dóra lassan az apja felé fordult.
— Alig áll a lábán, ha nem tűnt volna fel.
— Jaj, hagyjuk már. Ne fújd fel te is.
Dóra láthatóan mondani akart valamit, de aztán az anyjára pillantott, összeszorította a száját, és szó nélkül visszament a szobájába.
Fél óra múlva Anna valahogy mégis eljutott a hálószobáig. Ruhástul dőlt le az ágyra, és lehunyta a szemét. A konyhából Péter és Mónika hangja szűrődött be; az anyósa még ott maradt „segíteni a rendrakásban”, bár a segítsége rendszerint jóval kevesebb volt, mint a körülötte keltett zaj. Anna először nem figyelt rájuk. Csak feküdt, és érezte, ahogy lüktet a koponyája. Aztán egyszer csak meghallotta a saját nevét.
— Elkényelmesedett — mondta Péter fáradt, ingerült hangon. — Régen teljesen normális volt.
— Persze hogy elkényelmesedett — csapott le rá azonnal Mónika. — Túlságosan engedékeny lettél vele. A nőket nem szabad ennyire elereszteni.
Anna mozdulatlanná dermedt.
— Ugyan már, hol vagyok én engedékeny… — horkant fel Péter. — Lassan már egy szót sem merek szólni. Rögtön kész a dráma.
— Azért, mert túl sok mindent megengedtél neki. Először az a nevetséges karrierje, aztán az otthoni munkája. Egy nőnek a családdal kell törődnie, nem egész nap a számítógép előtt ülnie.
— Miféle munka az… Aprópénz.
Anna lassan kinyitotta a szemét. Aprópénz. Hirtelen eszébe jutott, hogy két évvel korábban éppen az ő keresete mentette meg őket, amikor Pétert elküldték a szervizből. Emlékezett, hogyan vállalt éjszakánként plusz megbízásokat, hogyan fizette a hitelt, és hogyan hazudta Dórának, hogy „apa most csak átmenetileg pihen”.
— A lényeg, Péterkém, hogy ne engedd a nyakadra ülni — folytatta Mónika. — A mai nők hamar elkanászodnak. Egyszer mutatsz gyengeséget, és véged.
Anna a plafont bámulta, és úgy érezte, mintha valami lassan omladozni kezdene benne. Már nem is fájt igazán. Inkább olyan volt, mintha egy régi, roskadozó ház dőlne össze, amelyben túl sokáig lakott. Váratlanul felvillant előtte egy emlék: Dóra akkor még csak három hónapos volt, Anna szinte egyáltalán nem aludt, a kislány éjjelente sírt, a tej kevésnek bizonyult, ő maga pedig árnyékként bolyongott a lakásban. Egy különösen nehéz éjszaka után reggel a konyhaasztalnál aludt el ülve, és Mónika hangjára riadt fel: „A mi időnkben a nők nem estek szét egyetlen gyerek után.” Anna akkor a fáradtságtól sírva fakadt, Péter pedig csak fintorgott: „Na, elég már a nyavalygásból.”
Miért tűrte mindezt? A kérdés most először jelent meg benne ilyen tisztán, ilyen hangosan, a megszokott mentegetések nélkül. Korábban mindig azonnal talált rá választ: a családért, a lányáért, a békéért, mert „mindenki így él”. Most azonban ezek a magyarázatok egyszerre üresnek és hamisnak tűntek. A konyhában megcsörrent egy csésze.
— Emlékszel, milyen volt régen? — nevetett fel halkan Mónika. — Mindig igyekezett a kedvedben járni. Sütött, főzött, szépen felöltözve várt haza.
— Hát… akkoriban más asszony volt — felelte Péter.
Anna torkába valami nehéz szorult. Nem könnyek voltak ezek, hanem sértettség. Az a régi, sok éve cipelt, makacs sérelem, amelyet addig újra és újra mélyre nyomott magában. Eszébe jutott, hogyan mondott le az előléptetésről a család kedvéért, hogyan adta el a nagymamája kis vidéki házát, hogy Péter műhelyt nyithasson a barátjával, hogyan állt a tűzhely mellett egy héttel a császármetszés után, mert „egy férfinak rendes étel kell”. És ami a legfurcsább: közvetlenül soha senki nem kényszerítette. Csak mindig úgy intézték, hogy értse: egy jó feleség pontosan ezt tenné.
Anna lassan felült az ágyban. A mellkasában egyszerre támadt forróság és súlyos nyomás. Az ajtó mögött Péter már nevetett valamin az anyjával, könnyedén, nyugodtan, mintha nem léteztek volna Anna könnyei, a láza, ez az egész rettenetes nap. És akkor a nő egy másik felismeréshez is eljutott: ha ő most ebben a pillanatban eltűnne, egy hét múlva már hozzászoknának. Mónika találna magának új bűnbakot, Péter az ismerőseinek panaszkodna a „hisztérikus feleségére”, az élet menne tovább. Csakhogy ő maga ebben az életben már régen nem volt jelen.
Késő este, amikor Mónika végre hazament, Péter benézett a hálóba.
— Eszel valamit?
— Nem.
— Ahogy akarod. Aztán majd megint a gyomroddal járkálhatunk orvoshoz.
Már fordult volna ki, amikor Anna váratlanul megszólalt:
— Holnap nem fogok főzni.
Péter visszanézett.
— Tessék?
— Úgy értem, ahogy mondtam. Rosszul vagyok.
Néhány másodpercig szótlanul meredt rá, aztán röviden, gonoszul felnevetett.
— Na, szép. Teljesen elszemtelenedtél.
És Anna hosszú évek óta először válaszolt neki így:
— Nem vagyok a házvezetőnőd.
A mondat után beálló csend szinte félelmetes volt.
A következő napokban különös némaság ült a lakásra. Nem békés csend volt ez, hanem feszült, súlyos hallgatás, mint egy áram alatt lévő vezeték. Anna mondata után Péter mintha bezárkózott volna valamiféle makacs védekezésbe: már nem ordított, nem robbantott ki nyílt veszekedéseket, de ettől csak rosszabb lett minden. Röviden, szárazon, összeszorított foggal beszélt vele, máskor pedig látványosan úgy tett, mintha Anna nem is létezne. A nő akkor értette meg először, milyen hangos tud lenni a hallgatás. Reggelenként Péter szándékosan csörömpölt a bögrékkel a konyhában, este teljes hangerőre kapcsolta a tévét, ha Anna belépett a szobába, elnémult, ha pedig kérdezett tőle valamit, úgy felelt, mintha a puszta jelenléte is elviselhetetlen volna számára.
— Vacsorázol? — kérdezte tőle egyik este Anna.
— Nem tudom. Úgy látszik, mostantól az ilyesmit is nekem kell eldöntenem.
Közben rá sem nézett, csak a telefonját bámulta. Régebben Anna máris magyarázkodni kezdett volna, puhította volna a helyzetet, kereste volna a megfelelő szavakat, amelyekkel el lehet simítani a feszültséget. Most azonban erre nem maradt ereje. A betegség lassan múlóban volt, de odabent jeges kiüresedés maradt utána; mintha most látná először az életét a megszokott önáltatás nélkül.
A rokonok miatt különösen nehéz volt. Mónika természetesen nem hallgatott, és már a születésnap utáni napon megindultak a telefonok.
— Annácska, miért kell így kikészítened a férjedet? — kérdezte Anita néni együttérzőnek álcázott, de ítélkező hangon. — Tudod, milyenek mostanában a férfiak… Vigyázni kell rájuk.
Később Péter unokatestvére, Réka hívta fel.
— Ugyan már, mit fújtál fel ennyire? Minden családban vannak viták. A lényeg, hogy az ember ne teregesse ki mások előtt.
Estére Mónikától is megérkezett az üzenet: „Egy családot lerombolni könnyű. Ahhoz nem kell sok ész.” Anna hosszasan nézte a telefon kijelzőjét, aztán egyszerűen lenémította a készüléket. A legfélelmetesebb az volt, hogy korábban ő maga is pontosan ugyanezt mondta volna valaki másnak: tűrj, ne szítsd a tüzet, légy okosabb, a férjed nem iszik, nem csapong — mi kell még? Ezek a mondatok éveken át keringtek körülötte, mint régi, elkoptatott lemezek, és ő hitt bennük. Őszintén hitt bennük, egészen addig, amíg egyszer rá nem döbbent: attól még nem jó férj valaki, hogy nem veri a feleségét.
Dóra ezekben a napokban alig szólt az apjához. Egyszavas válaszokat adott, bezárkózott a szobájába, és mindig később vacsorázott, mint a többiek. Pétert ez egyre jobban dühítette.
— Szépen ellenem hangoltad a lányomat — vetette oda egyik este.
Anna felemelte a fejét a laptop elől.
— Én senkit nem hangoltam senki ellen.
— Persze. Minden magától történt.
— Az eszedbe sem jutott, hogy ő is látja, mi zajlik?
Péter hirtelen arrébb lökte a tányérját.
— Ugyan mit lát? Azt, hogy az apja megszakad a munkában? Hogy én cipelem ezt az egész családot?
Anna fáradtan megdörzsölte a halántékát.
— Egy családot nem lehet egyedül cipelni, Péter. Ez nem zsák krumpli.
A férfi gúnyosan elmosolyodott.
— Milyen szépen beszélsz hirtelen. A barátnőidet hallgatod, igaz?
Anna nem válaszolt, bár pontosan tudta, kire céloz. Eszter valóban szinte mindennap felhívta. Még az egyetem óta barátnők voltak, de az utóbbi években ritkán találkoztak. Péter ki nem állhatta Esztert, „rossz hatású elvált nőnek” nevezte.
— Teljesen kizsigerelted magad, Anna — mondta Eszter néhány nappal korábban. — Amikor megláttalak azon a születésnapon, olyan voltál, mint egy árnyék.
— Minden rendben — felelte Anna akkor, inkább megszokásból, mint meggyőződésből.