— Nincs rendben — mondta akkor Eszter halkan, de könyörtelen pontossággal. — Csak már hozzászoktál.
Anna erre nem tudott mit felelni. Egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy már azt sem képes eldönteni, mit érez valójában. Mintha éveken át valami belső robotpilóta irányította volna: főzni, takarítani, pénzt keresni, elhallgatni, kisimítani a feszültségeket, úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Most azonban valahol mélyen, lassan és idegenül ébredezni kezdett benne valami. Harag volt az, de olyan harag, amelyet nem ismert, mert túl sokáig nem engedte meg magának.
Péntek este Anna lement bevásárolni. Az udvaron a hó már szürke, lucskos masszává taposódott, a szél reklámszórólapok szakadt darabjait sodorta végig az aszfalton. Lassan haladt a lépcsőház felé, két nehéz szatyorral a kezében, amikor az egyik papírvékony füle hirtelen megadta magát. A narancsok szétgurultak a vizes hóban.
— Vigyázzon.
A férfihang közvetlenül mellette szólalt meg. Anna felnézett. Az alsó szomszéd, Gábor állt előtte: magas volt, sötét kabátot viselt, az arca pedig ugyanolyan nyugodtnak tűnt, mint mindig. Alig ismerték egymást; a kapcsolatuk nagyjából kimerült az udvarias „jó napot”-ban és a lift előtti félmosolyokban. Gábor most szó nélkül lehajolt, összeszedte az elgurult narancsokat, aztán segített visszapakolni a szétszóródott holmikat.
— Köszönöm — mondta Anna zavartan.
— Ugyan, semmiség. Ez a szatyor teljesen elszakadt.
Együtt léptek be a lépcsőházba. Gábor különösebb kérdezgetés nélkül átvette tőle a legnehezebb csomagot.
— Nem szükséges, tényleg megoldom…
— Felviszem, ne aggódjon.
A liftben Anna hirtelen olyan élesen érezte a kimerültséget, mintha valaki egyszerre rántotta volna le róla az összes megszokott védekezést. Elfáradt a cipekedésben, az örökös „majd én”-ben, abban, hogy még a legkisebb segítség is szokatlan ajándéknak tűnt. Amikor a lift megállt az emeletén, egy aprót rándult.
— Nagyon sápadt — jegyezte meg Gábor csendesen. — Minden rendben?
Egyszerű kérdés volt, semmi több, mégis váratlanul mélyre talált. Talán azért, mert otthon már régen nem kérdezte meg tőle senki így: nem kötelességből, nem ingerülten, nem vádaskodva, hanem valódi figyelemmel.
— Csak megfáztam egy kicsit — felelte Anna halkan.
Gábor egy pillanatig úgy nézett rá, mintha még mondani akarna valamit. Aztán mégis mást választott.
— Olyan, mintha állandóan bocsánatot kérne azért, mert egyáltalán létezik.
Anna mozdulatlanná dermedt. Nem volt a hangjában sajnálkozás, sem színpadias együttérzés. Egyszerű tényként mondta ki, és éppen ettől ütött nagyobbat, mint bármilyen hangos szemrehányás.
Otthon a tévé megint szólt. Péter a kanapén feküdt, telefonját nyomkodta.
— Na végre — vetette oda anélkül, hogy ránézett volna. — Már azt hittem, megint valamelyik barátnőddel trécselsz órákig.
Anna válasz nélkül kezdte kipakolni a szatyrokat.
— Ja, anyám keresett — folytatta Péter. — Azt kérdezte, miért nem veszed fel neki.
— Nem akarok beszélni vele.
— Pedig fogsz. Úgy viselkedsz, mint egy sértődött gyerek.
Dóra éppen ekkor lépett ki a szobájából.
— Szerintem itt nem anya viselkedik gyerekként.
Péter egy mozdulattal felült.
— Már megint kezded?
Dóra egyenesen ránézett. Most nem volt benne a megszokott kamaszos dac, inkább valami fáradt, keserű józanság.
— Tudod, apa… — mondta lassan. — Néha azon gondolkodom, hogy én soha nem akarok férjhez menni.
— Ezt meg mégis miért?
A lány rövid ideig hallgatott.
— Mert félek, hogy a férfiak idővel mind olyanok lesznek, mint te.
A lakásban olyan csend lett, hogy Anna meghallotta, ahogy a konyhában a rosszul elzárt csapból egyenletesen csepeg a víz. Péter arca kifakult. Dóra nem várt választ; megfordult, és nyugodt léptekkel visszament a szobájába. Maga után olyan némaságot hagyott, amely ijesztőbb volt bármilyen ordításnál.
Dóra mondata után mintha valami végleg megrepedt volna a lakás falai között. Péter akkor egyetlen szót sem mondott a lányának. Csak ült a kanapén, olyan arckifejezéssel, mintha idegenek előtt csapták volna arcul, aztán felállt, kiment az erkélyre cigarettázni, és dühösen becsapta maga mögött az ajtót. Anna sokáig maradt a konyha közepén, kezében egy doboz tejjel, és egyszerre érzett félelmet és valami furcsa megkönnyebbülést. Dóra kimondta azt, ami évek óta ott lebegett közöttük, csak Anna eddig még azt is megtiltotta magának, hogy észrevegye.
Másnap Péter még zárkózottabb lett. Szinte egyáltalán nem szólt hozzá. Korán ment el, későn ért haza, látványosan külön evett, mintha ezzel akarná bizonyítani, hogy ő sértett fél. Annának időnként az volt az érzése, hogy egy idegen férfi él mellette, aki véletlenül került az ő lakásába. Bár ha őszinte akart lenni magához, fel kellett tennie a kérdést: mikor is volt Péter igazán az övé? Ez a gondolat egyre gyakrabban tért vissza, és már nem tudta elhessegetni.
Szombaton Anna elment az édesanyjához. Ritkán találkoztak, többnyire csak ünnepeken vagy kötelező családi alkalmakkor. A kapcsolatuk mindig óvatos volt, mintha mindketten attól tartottak volna, hogy egy rosszul megválasztott szó felszakít valamit. Az anyja nem azonnal nyitott ajtót. Megöregedett, kopott szürke kardigánt viselt, a tekintete fáradt volt. Szótlanul átölelte Annát, aztán rögtön összevonta a szemöldökét.
— Rosszul nézel ki.
— Köszönöm, anya — húzta el a száját Anna, mosolynak alig nevezhető arckifejezéssel.
A konyhában szárított alma és gyógyszerek szaga keveredett. Minden ugyanolyan volt, mint régen: a csipketerítő, a régi vízforraló, a falióra hangos ketyegése. Csakhogy Anna korábban otthonosságot érzett itt, most pedig valami sűrű, nehéz szomorúság telepedett rá. Az anyja sokáig hallgatott, miközben teát töltött. Aztán váratlanul megszólalt:
— Gond van köztetek Péterrel?
Anna lehajtotta a fejét.
— Mikor nem volt?
Az anyja megmerevedett, kezében a csészével. Aztán szokatlanul halkan mondta:
— Én akkor is próbáltalak lebeszélni róla.
Anna lassan felnézett.
— Miről?
— Az esküvő előtt. Nem emlékszel?
Emlékezett. Homályosan ugyan, de felidéződött benne néhány beszélgetés, az anyja aggódó arca, a visszatérő mondatok: „Ne siess annyira”, „Nézd meg jobban, kihez mész hozzá.” Anna akkor szerelmes volt, makacs, és meg volt győződve róla, hogy az egész világ az ő boldogságuk ellen dolgozik.
— Soha nem mondtad ki nyíltan.
— Mert nem lett volna értelme. Te már döntöttél.
Az anyja nehézkesen leült vele szemben.
— Nekem az első pillanattól nem tetszett. Nyers volt, türelmetlen. Emlékszel, amikor először hoztad el hozzánk, milyen hangon beszélt a pincérnővel? Te meg rögtön mentegetted.
Anna belsejében kellemetlen hidegség futott végig. Igen, mentegette. Mindig mindent megmagyarázott helyette.
— Apád meg csak annyit mondott akkor: „A lényeg, hogy megbízható férfi legyen.” Van munkája, nem iszik, lakást ígér. Ennyi elégnek számított.
Az anyja keserűen felnevetett.
— Nálunk valahogy mindig így megy. Ha egy férfi nem fekszik részegen az árokparton, már rendes embernek számít.
Anna nem szólt. Emlékek kezdtek felszínre törni benne, olyan jelenetek, amelyeket korábban mintha szándékosan eltakart volna maga elől. Péter már az esküvő előtt is képes volt apróságokon felrobbanni. Megsértődött, ha valami nem az ő elképzelése szerint alakult. Egyszer egy bögrét vágott a falhoz, mert Anna tovább maradt bent a munkahelyén. Akkor azt gondolta: ilyen a természete. Később azt: fáradt. Aztán azt: nehéz időszakon mennek keresztül. Egész életében magyarázatokat gyártott.
— Anya… — szólalt meg végül alig hallhatóan. — Miért nem állítottál meg akkor?
Az anyja sokáig nézte az ablakot.
— Mert engem sem állított meg senki.
Ebben az egyetlen mondatban annyi régi, eltemetett fájdalom volt, hogy Annának összeszorult a torka.
Már esteledett, mire hazafelé indult. A hó lassan hullott a sárga utcai lámpák fényében, az emberek sietve cipelték a bevásárlótáskáikat, valahonnan tompa zene szűrődött ki egy autóból. Ugyanaz a téli város volt, ugyanaz a hétköznapi élet, benne mégis minden a feje tetejére állt. Amikor belépett a lakásba, Péter még nem volt otthon. Dóra a konyhában ült a laptopjával.
— Mamánál voltál? — kérdezte.
— Igen.
Dóra figyelmesen fürkészte az arcát.
— Sírtál?
— Egy kicsit.
A lánya lehajtotta a laptop fedelét.
— Anya… miért nem mondtál neki régebben soha semmit?
Anna fáradtan leült vele szemben.
— Nem tudom.
De ez hazugság volt. Nagyon is tudta. Félt. A veszekedésektől, az ítélkezéstől, az egyedülléttől, a válástól, attól, hogy „szétesik a család”. És még jobban attól, hogy a körülötte lévők majd azt mondják: magának kereste. Dóra csendben kavargatta a kanalát a bögréjében.
— Régebben azt hittem, mindenkinél ilyen otthon.
Ez fájt a legjobban. Anna hirtelen tisztán látta maga előtt, hogy ha minden így megy tovább, a lánya tényleg elhiszi majd: ez az élet normális, és egy nőnek így kell léteznie.
Késő este Péter is hazaért. Hideg és cigarettaszag áradt belőle, de furcsán élénk volt, túlságosan is. Bement a konyhába, kinyitotta a hűtőt, elővett egy darab felvágottat.
— Képzeld, ma összefutottam Márkkal — mondta olyan mellékesen, mintha csak az időjárásról beszélne. — Tudod, akivel annak idején a szervizt nyitottuk.
Anna teste azonnal megfeszült. Ugyanarról a szervizről volt szó, amely miatt valaha eladta a nagymamája telkét.
— És?
Péter horkantott egyet.
— Semmi különös. Felidéztük, hogyan ment tönkre az egész.
— Tönkre? — Anna lassan ráemelte a tekintetét.
Péter láthatóan észrevette, hogy elszólta magát, de gyorsan ingerült mozdulattal legyintett.
— Hát becsődölt a vállalkozás. Most ezen mit kell rágódni?
— Azt mondtad, a társad vert át benneteket.
— Az is benne volt.
— Péter… — Anna hangja egészen csendes lett. — Te akkor azt mondtad, már majdnem sikerült.
A férfi hirtelen becsapta a hűtő ajtaját.
— Mit kellett volna mondanom? Hogy nyakig ülünk az adósságban?
Anna csak nézte őt, és közben úgy érezte, mintha valami kiürülne benne. Eszébe jutott az a telek: a régi, fából épült kis ház, az orgonabokor a kerítés mellett, az utolsó dolog, ami a nagymamájától maradt. Milyen nehezen egyezett bele az eladásba, és Péter milyen meggyőzően beszélt akkor: „Ez a jövőnk. Később veszünk helyette sokkal jobbat.” Nem vettek semmit. Soha.
— Várj csak… — mondta lassan. — Vagyis ennyi éven át…
— Istenem, csak ne kezdj rá. Minden rendben volt.
— Rendben? — Anna hosszú idő után először emelte fel a hangját. — Eladtam a nagymamám telkét a te vállalkozásod miatt!
— És most mi lesz? Egész életedben ezt fogod a fejemhez vágni?
— Hazudtál nekem.
Péter gonoszkás mosollyal nézett rá.
— Ugyan már, hová mentél volna? Az olyan nők, mint te, nem mennek el.
Olyan nyugodtan és magabiztosan mondta, mintha egy régóta ismert természeti törvényt közölne. Abban a pillanatban Anna megértette: Péter soha nem félt attól, hogy elveszítheti őt. Biztos volt benne, hogy Anna mindent kibír, mindent kimagyaráz, mindent lenyel. Ahogy addig is tette. Csakhogy húsz év után először nem maradt benne semmi, amivel tovább mentegethette volna.
Aznap éjszaka, a telekről szóló beszélgetés után Anna alig aludt. Péter mellett feküdt, hallgatta a férfi nehéz lélegzését, és a sötét plafont bámulta. A gondolatai között régi mondatok, emlékfoszlányok, egykor jelentéktelennek hitt jelenetek kavarogtak. Péter nevetése, amikor Anna arról álmodozott, hogy egyszer nyit egy apró cukrászdát: „Kevesebb hülyeséggel kellene foglalkoznod.” Péter sértettsége, ha Anna tovább maradt a barátnőinél. A parancsoló mondat: „Egy feleségnek otthon a helye.” És ahogy ő maga lassan, észrevétlenül tűnt el a saját életéből.
A legijesztőbb az volt, hogy senki sem zárta rá kívülről az ajtót. Nem láncok tartották ott. Évről évre ő maga egyezett bele abba, hogy olyan ember legyen, aki mindenkinek tartozik valamivel, csak önmagának nem. Hajnal felé Anna már biztosan tudta: képtelen tovább úgy tenni, mintha minden rendben volna. Azt viszont még nem tudta, merre vezet innen az út.
Néhány nappal később Mónika váratlanul bejelentette, hogy vasárnap ismét családi vacsorát tart.
— Csak leülünk normálisan, békében — mondta telefonon olyan hangon, mintha az utóbbi időszak minden feszültségéért kizárólag Anna volna felelős. — Elég volt már ezekből a sértődésekből.
Annának egyáltalán nem volt kedve elmenni. Már a gondolattól is összerándult a gyomra, hogy megint ugyanabban a lakásban kell ülnie, ugyanazok között a hangok, tekintetek és félmondatok között. Péter azonban azonnal elvágta minden tiltakozását.