Anna még hajnal előtt riadt fel arra, hogy rázza a hideg. Nem egyszerű borzongás volt ez, hanem valami apró, gonosz remegés, mintha belülről valaki kalapáccsal ütögetné a csontjait. Kapart a torka, a feje ólomsúlyúnak tűnt, mintha egész éjjel egy percet sem aludt volna, a szemhéja mögött pedig kellemetlen lüktetés dobolt. Nehezen feltámaszkodott a könyökére, és a telefonjára pillantott: fél hat múlt pár perccel. Odakint még sűrű decemberi sötétség ült a házak között, az udvaron néhány autó araszolt a latyakos hóban, a szemközti lámpa pedig sárgán pislákolt, mintha már az is feladni készülne. Anna visszahanyatlott a párnára, lehunyta a szemét, de a konyhából máris szekrényajtók csattanása hallatszott. Péter felkelt.
Aznapra nagy családi ünnepséget szerveztek: harminc ember az asztal körül, az anyósa kerek születésnapja. A rokonság a város minden részéből készült hozzájuk, és az elmúlt három napban a lakás leginkább egy olcsó vendéglő raktárára hasonlított. Fazekak, bevásárlószatyrok, dobozok, végtelen listák salátákról, alapanyagokról, vasalni való terítőkről, telefonhívások, kapkodás, feszültség minden sarokban. Anna alig hunyta le a szemét, előző este pedig késő éjszakáig apró falatkákat rakosgatott füstölt lazaccal, mert Mónika ki nem állhatta a bolti késztermékeket. Valószínűleg akkor fogyott el benne végleg az erő.
Az éjjeliszekrényen álló pohár vízért nyúlt, de annyira remegett a keze, hogy a víz fele a takaróra löttyent. Halkan káromkodott, aztán újra behunyta a szemét. Minden tagja sajgott, és csak egyetlen vágy maradt benne: feküdni mozdulatlanul, csendben, legalább néhány órán át. Ekkor azonban a hálószoba ajtaja kopogás nélkül, hirtelen kivágódott.
— Te meg miért heversz még mindig? — Péter hangja ingerülten csattant, mintha Anna szándékosan akart volna kellemetlenséget okozni neki.
Anna lassan felé fordította a fejét. A férje már felöltözve állt az ajtóban: melegítőnadrág, régi póló, gyűrött, dühös arc. Dohány és olcsó, három az egyben kávé szaga áradt belőle.
— Péter… azt hiszem, lázam van… — szólalt meg rekedten. — Egész éjjel rázott a hideg.
A férfi még csak közelebb sem lépett.
— Most komolyan, te nyomorult, épp az ünnepség előtt jut eszedbe betegnek lenni? És ki fog főzni? Kelj fel azonnal!
Azzal erősen belerúgott az ágy lábába. A matrac megrándult, Anna egész testében összerezzent. Nem azért, mert fájt volna — végül is nem őt ütötte meg —, mégis valami összeszorult benne. A megalázottságtól vagy a tehetetlenségtől, maga sem tudta.
— Tényleg nagyon rosszul vagyok…
— Mindenki rosszul van. Anyámnak egyszer van ilyen jubileuma az életben. Azt hiszed, nekem könnyű? Tegnap este tizenegyig cipekedtem az üzletben.
Már emelte a hangját. Anna pontosan ismerte ezt a hangsúlyt: ha most vitába száll vele, az egész ház hallani fogja a veszekedést, aztán Mónika úgyis korábban érkezik, és hozzáteszi a magáét. Valami olyasmit, hogy „bezzeg az ő idejükben a nők lázasan is dolgoztak a kertben”. Anna lassan felült, és abban a pillanatban fekete pontok kezdtek úszni a szeme előtt.
— Na látod — morogta Péter, mintha apró győzelmet aratott volna. — Semmi bajod. Nem halsz meg.
Kiment, és olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy a fal is beleremegett. Anna még néhány másodpercig mozdulatlanul ült, aztán kitapogatta a hőmérőt az éjjeliszekrény fiókjában. Harminckilenc egész egy. Szinte közönyösen nézte a számokat, meglepődni sem volt ereje. Az utóbbi években a teste mintha állandóan az utolsó tartalékait égette volna: hol a vérnyomása ingadozott, hol nem tudott aludni, hol migrén gyötörte. Csakhogy betegnek lenni nem lehetett. Az ő családjában egyszerűen nem létezett a gyengeséghez való jog.
A konyhából újabb csörömpölés hallatszott.
— Anna! Hol van a zöldborsókonzerv?
Lehunyta a szemét. Nem akart felkelni. Arra vágyott, hogy egyszer, legalább egyetlen egyszer valaki azt mondja neki: „Maradj csak ágyban, majd én elintézem.” Nem bosszúsan, nem szívességként, hanem egyszerű emberi figyelemből. De tizennyolc év házasság alatt ilyen mondat egyszer sem hangzott el.
Tíz perccel később mégis kiment a konyhába, magára húzva egy régi kardigánt. A lábai mintha vattából lettek volna, a piruló hagyma szagától pedig azonnal émelygés kúszott fel a torkába. A konyha úgy festett, mintha valami ostrom után maradt volna hátra: az asztalon tálak aprított zöldségekkel, szupermarketes zacskók, majonéz, friss zöldfűszerek, felnyitott konzervek sorakoztak. A hűtőn Mónika kézírásával teleírt lista függött: „Franciasaláta, céklás heringsaláta, mimóza saláta, kocsonya, falatkák, kacsa, tortát átvenni 14:00-kor.” Mellé vastagon oda volt firkantva: „ÉS NE FELEJTSD EL A CITROMOT A HALHOZ” — mintha egyetlen citrom hiányától összeomolhatna az egész ünnep.
Péter a tűzhelynél állt, és ideges mozdulatokkal kavargatott valamit a serpenyőben.
— Hol a borsó? — kérdezte újra.
Anna szó nélkül kinyitotta az alsó szekrényt, és kivette a konzervet.
— Nem lehetne rendesen válaszolni? — dohogott a férfi. — Mindig úgy járkálsz itt, mint valami mártír.
Anna erre semmit sem mondott. Letette a dobozt az asztalra, majd megkapaszkodott a pult szélében, mert a padló egyszer csak megmozdult a lába alatt. Ebben a pillanatban lépett be a konyhába Dóra, álmosan, kinyúlt pólóban, telefonnal a kezében. Már nyitotta volna a száját, de megtorpant, és figyelmesen végignézett az anyján.
— Anya, miért vagy ilyen sápadt?
— Semmi baj — felelte Anna automatikusan.
Dóra közelebb ment, aztán hirtelen a homlokára tette a kezét.
— Hiszen tűzforró vagy!
— Jaj, kezdődik — vetette oda ingerülten Péter. — Ne csinálj belőle ügyet.
— Hogy érted, hogy ne csináljak ügyet? Lázas!
— És akkor most mi legyen? A vendégek főzzenek maguknak?
Teljesen komolyan mondta. Nem tréfált, nem szégyenkezett, nem próbálta enyhíteni a szavait. Dóra lassan leengedte a kezét.
— Te egyáltalán normális vagy?
A konyhára csend ereszkedett. Péter élesen felé fordult.
— Tessék?
— Semmi — felelte Dóra hidegen. — Csak megkérdeztem.
Anna mellkasában azonnal szorongás támadt. Csak most ne kezdjék el, könyörgöm, ne reggel.
— Ne beszélj így apáddal — mondta halkan.
Dóra elmosolyodott, de abban a mosolyban semmi vidámság nem volt.
— Veled viszont lehet így beszélni, igaz?
Azzal kiment a konyhából. Péter dühösen kifújta a levegőt.
— Tessék, ez a te nevelésed eredménye. Teljesen elszemtelenedett.
Anna némán kézbe vette a kést, és elkezdte felvágni a tojásokat a salátához. Annyira reszketett a keze, hogy a penge kétszer is veszélyesen megcsúszott. Odakint lassan világosodni kezdett, a szomszéd ház ablakaiban sorra gyulladtak ki a fények. Az emberek ébredeztek, vizet forraltak, indultak a dolgukra. Egy átlagos téli reggel volt. Anna mégis úgy érezte, mintha fuldokolna. Nem a láztól. Hanem a saját életétől.
Délre a lakás már tele volt hangokkal, ételszaggal és véget nem érő nyüzsgéssel. Anna úgy mozgott, mintha víz alatt járna. A láza nem ment le, sőt, a teste egyre nehezebbé és idegenebbé vált, az arca pedig úgy égett, mintha forró kályhához tartották volna. Többször is kisurrant a fürdőszobába, hogy titokban megmérje a hőmérsékletét: először harminckilenc, aztán harminckilenc egész három. De az ünnepség már önálló életre kelt, és ebben az életben az ő állapota senkit sem érdekelt különösebben.
Elsőként Mónika érkezett meg, ahogy mindig: elégedetlen arckifejezéssel, mintha nem vendégségbe jött volna, hanem ellenőrizni a személyzet munkáját.
— Te jó ég… — húzta el a szót már az előszobában, miközben levette a bundáját. — Nálatok olyan meleg van, mint egy gőzfürdőben. És az egész lakás halszagú. Ablakot nyitni eszetekbe sem jutott?
Bement a konyhába, Annának rendesen még köszönni sem köszönt, aztán felnyitotta az egyik salátástál fedelét, és fintorogva belenézett.
— Már összekeverted a franciasalátát? Minek ilyen korán? Most majd levet ereszt.
Anna a mosogató mellett állt, tenyérrel a pultnak támaszkodva.
— Mónika, később még…
— És túl sok benne a majonéz. Péter gyerekkora óta nem szereti, ha ennyire zsíros.
Mintha Anna tizennyolc év házasság alatt ezt ne tanulta volna meg kívülről. Péter nyomban megjelent az anyja mellett, szemmel láthatóan felélénkülve.
— Anya, én is mondtam neki. De ő mindent a maga feje után csinál.
Mónika súlyos sóhajt hallatott, olyan ember módjára, akinek egész életében mások ügyetlenségét kellett elviselnie.
— A mai asszonyok mind ellustultak. Csak pihenni akarnának. Bezzeg régen… Én a műtétem után másnap már levest főztem.
Anna szinte kívülről tudta ezt a történetet: hogyan vették ki Mónika vakbelét, ő pedig mégsem „hagyta cserben a családot”; hogyan nem evett soha félkész ételt Péter néhai apja; hogyan kell egy igazi nőnek „kézben tartania az otthont”. Annának néha úgy tűnt, az anyósa az emberi értéket az elszenvedett kínok mennyiségével méri.
Egy óra körül sorra befutottak a rokonok. A zaj hirtelen megsokszorozódott: valaki az előszobában rúgta le a cipőjét, más gyümölcsös zacskókat hozott, megint más már az ajtóban hangosan nevetett. Anna gépiesen terített, tányérokat hordott, szalvétákat igazgatott. Minden elmosódott a szeme előtt.
— Annácska, miért vágsz ilyen savanyú képet? — kérdezte hangosan Péter unokatestvére, Réka. — Ünnep van!
— Kicsit megfáztam — válaszolta Anna csendesen.
Mónika azonnal közbevágott:
— Ugyan, egyszerű nátha. A mai fiatalok szeretnek minden kis lázból tragédiát csinálni.
Néhányan megértően bólogattak, Anna pedig hirtelen úgy érezte magát, mintha nem felnőtt ember lenne, hanem egy hisztis iskolás lány, akit rossz magaviselet miatt rendreutasítanak.
Dóra egész nap sötét arccal járkált. Szinte ki sem jött a szobájából, amikor pedig végül leült az asztalhoz, azonnal a telefonjába mélyedt.
— Tedd el azt a telefont — szólt rá Péter élesen. — Emberek ülnek körülötted.
— Aha — morogta Dóra anélkül, hogy felnézett volna.
— Mi ez a hangnem?
— Normális.
Anna már előre érezte, hogy közeledik a robbanás.
— Dóra…
— Mi az, hogy „Dóra”? — csattant fel hirtelen a lánya. — Mindenki úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Anyának közben nagyon rosszul van.
Az asztal körül kínos csend támadt. Réka gyorsan belekortyolt a borába, valaki pedig úgy tett, mintha a céklás heringsaláta hirtelen rendkívül fontos figyelmet igényelne. Péter arca vörösre váltott.
— Majd mi otthon elintézzük, világos?
— Persze — mondta Dóra jegesen. — Ahogy mindig.
Felállt az asztaltól, bement a szobájába, és hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Mónika összeszorította a száját.
— Elkényeztettétek azt a lányt. A mi időnkben a gyerekek tisztelték a szüleiket.
— Más lett ez a generáció — jegyezte meg óvatosan az egyik vendég.
— Nem a generáció más, hanem nevelés nincs — vágta rá az anyósa. — Anna túl engedékeny. A férjére kellene hallgatnia, akkor a gyerek sem ülne a nyakukra.
Anna némán ült, és azt érezte, hogy a körülötte kavargó hangok egyre távolabbról érkeznek. A halántéka lüktetett, az étel ízét alig érzékelte, a szeme előtt arcok, tányérok és idegen kezek villantak fel egymás után. Aztán váratlanul, nagyon élesen eszébe jutott egy másik ünnep, valahonnan tizenöt évvel korábbról. Akkor még alig voltak házasok Péterrel, Anna egy nagy cégnél dolgozott, és előléptetést ajánlottak neki. Igazi lehetőséget. Jó fizetéssel, felelősséggel, jövővel. A főnöke akkor azt mondta: „Nagyszerűen gondolkodsz, ne szalaszd el ezt az esélyt.” Egy héttel később Péter komoran megkérdezte tőle: „És akkor ki fog itthon élni? Én feleséget vettem el, nem lakótársat kerestem.” Akkor Annának ez még majdnem romantikusnak tűnt: a férje családot akar, otthont, melegséget, és ő saját döntésként, szerelemből mondott le az előléptetésről. Most azonban, az ünnepi asztalnál ülve, közel negyvenfokos lázzal, életében először villant belé a kérdés: vajon szerette-e őt itt valaha bárki is igazán?