Vagy egyszerűen csak mindenkinek kényelmes volt, hogy ő mindig kéznél van?
— Anna, hozd már a meleg ételt! — hallatszott Péter hangja.
Anna lassan feltápászkodott. A padló olyan hirtelen billent meg alatta, hogy ösztönösen bele kellett kapaszkodnia a szék támlájába.
— Mi van már megint? — mordult rá ingerülten a férje. — Csak most ne kezdd el.
És akkor benne valami végleg megrepedt. Nem látványosan, nem hangos jelenettel, nem hisztérikusan — csak egyszerűen eljutott oda, hogy tovább már nem bírta. Végignézett az asztalon, a vendégeken, a zsíros salátákon, Mária elégedett arcán, aztán Péteren, aki még ebben a pillanatban sem aggodalommal figyelte, hanem bosszúsággal, mintha Anna nem beteg ember volna, hanem kellemetlen akadály az ünneplés útjában. Aztán saját magát is meglepve visszarogyott a székre, és sírni kezdett. Először halkan, szinte hangtalanul, de a könnyei hirtelen megállíthatatlanul szakadtak fel belőle — csúnyán, rendezetlenül, igazian.
Az asztal körül súlyos csend terült szét.
— Te jó ég… — suttogta Eszter zavartan.
Mária tért magához elsőként.
— Na tessék, már megint kezdődik… Muszáj a vendégek előtt szégyent hozni ránk?
Anna könnyes szemmel nézett rá, és hosszú évek óta először nem érzett szégyent. Semmit nem érzett, csak egy dermesztő, kimerítő ürességet. Aznap este pedig véletlenül meghallott egy beszélgetést, amely után már képtelen volt ugyanúgy nézni a férjére, mint addig.
Estére a lakás végre lassan kiürülni látszott. A rokonok nagy zajjal készülődtek az előszobában, csizmát húztak, állva kanalazták be a maradék tortát, és arról beszéltek, hogy „majd valamikor meg kell ismételni”. Mária, aki elfáradt ugyan, de láthatóan elégedett volt a születésnapi összejövetellel, már jóval engedékenyebb hangon beszélt mindenkivel, sőt többször is kijelentette, hogy „azért méltó módon sikerült”. Mintha nem családi ünnepről lett volna szó, hanem valami sikeresen lezajlott ellenőrzésről. Anna alig fogott fel bármit a körülötte zajló beszélgetésekből. Az asztalnál történtek után már nem érdekelte, ki mit gondol róla. Gépszerűen szedte össze a tányérokat, rakta őket a mosogatóba, és csak egyetlen kívánság maradt benne: menjen el végre mindenki.
A feje majd széthasadt. Úgy érezte, a láza még magasabbra szökött; az arca égett, miközben a kezei jéghidegek voltak. De mégsem ez volt a legrosszabb. Belül valami nehéz, ragacsos üresség képződött benne, olyan, mint a decemberi latyak, amely mindent bepiszkít és lehúz. Amikor az utolsó vendég mögött is becsukódott az ajtó, Péter dühösen kifújta a levegőt, és elkezdte összeszedni az asztalon maradt üvegeket.
— Remek volt, igazán remek — morogta. — Szép kis előadást rendeztél.
Anna szó nélkül egymásra rakta a tányérokat.
— Hallod te egyáltalán, amit mondok?
— Hallom.
— Tényleg muszáj volt mindenki előtt bőgni?
Anna a kelleténél erősebben tette be a tányért a mosogatóba; a porcelán tompán megcsörrent.
— Neked pedig muszáj volt reggel óta üvöltözni velem?
Péter úgy meredt rá, mintha valami teljes képtelenséget mondott volna.
— Istenem, már megint ez… Csak azt mondtam, hogy kelj fel. Ebből most tragédiát kell csinálni?
Anna nem válaszolt, mert abban a pillanatban valami rettenetes felismerés hasított belé: Péter valóban nem értette, mit tett. Nem játszotta meg magát, nem próbált mentegetőzni — ő tényleg azt hitte, ez így rendben van. Ekkor Lilla lépett ki a szobájából, a nyakában lógó fejhallgatóval.
— Anya, feküdj már le — mondta halkan. — Majd én befejezem a mosogatást.
— Nem kell — vágta rá automatikusan Péter. — Inkább a leckéddel foglalkozz.
Lilla lassan az apja felé fordult.
— Alig áll a lábán, ha nem vetted volna észre.
— Jaj, hagyjuk már. Ne fújd fel te is.
Lilla mondani akart valamit, de az anyjára pillantott, és végül hallgatott. Csak összeszorította a száját, majd visszament a szobájába.
Fél óra múlva Anna valahogy eljutott a hálóig. Ruhástul zuhant az ágyra, és lehunyta a szemét. A konyhából Péter és Mária hangja szűrődött be; az anyósa ott maradt „segíteni a pakolásban”, bár a segítségéből rendszerint kevesebb volt, mint a zajból. Anna eleinte nem figyelt oda. Csak feküdt, és érezte, hogyan lüktet a feje, aztán egyszer csak meghallotta a saját nevét.
— Elkényelmesedett — mondta Péter fáradt, ingerült hangon. — Régen még normális volt.
— Persze hogy elkényelmesedett — kapott rá azonnal Mária. — Túl engedékeny lettél vele. A nőket nem szabad ennyire elengedni.
Anna mozdulatlanná dermedt.
— Ugyan már, engedékeny… — horkant fel Péter. — Már lassan egy szót sem merek szólni. Rögtön jön a dráma.
— Mert túl sok mindent megengedtél neki. Először az a nevetséges karrierje, aztán ez az otthonról dolgozósdi. Egy nőnek a családdal kell törődnie, nem egész nap a számítógép előtt ülni.
— Miféle munka az… Aprópénz.
Anna lassan kinyitotta a szemét. Aprópénz. Hirtelen eszébe jutott, hogy két évvel korábban éppen az ő keresete húzta ki őket a bajból, amikor Pétert elküldték a szervizből. Eszébe jutottak az éjszakák, amikor pluszmunkákat vállalt, hogy fizetni tudják a lakáshitelt, és az is, hogyan hazudta Lillának mosolyogva, hogy „apa most csak átmenetileg pihen egy kicsit”.
— Az a legfontosabb, Péterkém, hogy ne hagyd, hogy a nyakadba üljön — folytatta Mária. — A mai nők nagyon gyorsan elkanászodnak. Egyszer mutatsz gyengeséget, és véged.
Anna a plafont bámulta, és érezte, ahogy odabent valami lassan omladozni kezd. Nem is fájt igazán. Inkább olyan volt, mintha egy régi ház roskadna össze, amelyben ő túl sokáig lakott, pedig már rég életveszélyessé vált. Váratlanul felvillant előtte egy emlék: Lilla akkor mindössze három hónapos volt, Anna szinte egyáltalán nem aludt, a kislány éjszakánként sírt, a teje kevés volt, ő maga pedig úgy vonszolta magát a lakásban, mint egy árnyék. Egy különösen nehéz éjszaka után reggel a konyhaasztalnál aludt el ülve. Mária hangjára riadt fel: „A mi időnkben a nők nem estek szét egyetlen gyerektől.” Anna akkor a kimerültségtől sírva fakadt, Péter pedig csak grimaszolt: „Na, elég a nyavalygásból.”
Miért viselte el mindezt? A kérdés most először bukkant fel benne ennyire tisztán, hangosan, a megszokott mentegetőzések nélkül. Korábban mindig azonnal megvolt rá a válasz: a családért, a lányáért, a békesség kedvéért, mert „mások is így élnek”. De ezek a magyarázatok most egyszerre üresnek és kopottnak tűntek. A konyhában megcsörrent egy csésze.
— Emlékszel, milyen volt régen? — nevetett fel halkan Mária. — Mindig azon igyekezett, hogy a kedvedben járjon. Sütött-főzött, és ha hazaértél, csinosan várt.
— Hát… akkor még másféle nő volt — felelte Péter.
Anna torkába valami nehéz görcs kúszott fel. Nem könny volt ez, hanem sértettség. Az a régi, évek óta gyűlő fájdalom, amelyet mindig egyre mélyebbre próbált lenyomni magában. Eszébe jutott, hogyan mondott le az előléptetésről a család kedvéért. Hogyan adta el a nagymamája régi víkendházát, hogy Péter műhelyt nyithasson a barátjával. Hogyan állt a tűzhely mellett egy héttel a császármetszés után, mert „egy férfinak rendes étel kell”. És valójában senki sem kényszerítette nyíltan. Csak minden alkalommal olyan légkört teremtettek körülötte, amelyből egyértelmű volt: egy jó feleség így döntene.
Anna lassan felült az ágyon. A mellkasában egyszerre lett forró és súlyos minden. Az ajtó mögött Péter már nevetett valamin az anyjával együtt — könnyedén, gondtalanul, mintha nem lett volna sem az ő sírása, sem a láza, sem ez a rémes nap. És ekkor Anna megértett még valamit: ha ő most ebben a pillanatban eltűnne, egy hét múlva mindannyian hozzászoknának. Mária találna magának új bűnbakot, Péter az ismerősöknek panaszkodna a „hisztérikus feleségére”, az élet menne tovább — csakhogy ő maga ebben az életben már nagyon régóta nem volt jelen.
Késő este, amikor Mária végre hazament, Péter benézett a hálószobába.
— Eszel valamit?
— Nem.
— Te tudod. Aztán majd megint gyógyíttathatjuk a gyomrodat.
Már éppen indult volna kifelé, amikor Anna hirtelen megszólalt:
— Holnap nem fogok főzni.
Péter visszafordult.
— Ezt hogy érted?
— Úgy, ahogy mondtam. Rosszul vagyok.
Néhány másodpercig némán nézte, aztán röviden, rosszindulatúan felnevetett.
— Na persze. Teljesen el vagy már szemtelenedve.
És Anna hosszú évek után először válaszolt neki:
— Nem vagyok a cseléded.
A mondat után beálló csend szinte ijesztővé vált.
A következő napokban különös némaság telepedett a lakásra. Nem békés csend volt ez, hanem feszes, nehéz hallgatás, mint egy áram alatt lévő vezeték. Anna mondata után Péter mintha bezárkózott volna valami makacs védekezésbe. Nem kiabált, nem csinált nyílt jeleneteket, de ez még rosszabb volt: röviden, szárazon, foghegyről beszélt vele, máskor pedig látványosan úgy tett, mintha Anna nem is létezne. Anna most először vette észre, milyen hangos tud lenni a hallgatás. Reggelente Péter szándékosan csörömpölt a bögrékkel a konyhában, esténként teljes hangerőre kapcsolta a tévét. Ha Anna belépett a szobába, elnémult; ha kérdezett tőle valamit, olyan hangon felelt, mintha már a puszta jelenléte is felháborítaná.
— Vacsorázol? — kérdezte tőle egyik este Anna.
— Nem tudom. Úgy látszik, mostantól az ilyesmit is nekem kell eldöntenem.
Közben nem rá nézett, hanem a telefonjára. Régebben Anna azonnal elkezdett volna magyarázkodni, békíteni, keresni a megfelelő mondatokat, de most nem maradt ereje hozzá. A betegség lassan enyhült, ám belül ott maradt valami jeges kiüresedés. Mintha most először látta volna a saját életét a megszokott önáltatás nélkül.
A rokonok miatt volt a legnehezebb. Mária természetesen nem maradt csendben, és már a születésnap másnapján megindultak a telefonhívások.
— Annácska, miért kell így kikészítened a férjedet? — kérdezte Júlia néni egyszerre részvétteljes és ítélkező hangon. — Tudod te, milyenek manapság a férfiak… Vigyázni kell rájuk.
Aztán Péter unokatestvére, Eszter hívta fel:
— Ugyan már, minek fújtad fel ennyire? Minden családban vannak veszekedések. Az a lényeg, hogy az ember ne teregesse ki mások elé.
Este pedig üzenet érkezett Máriától: „Egy családot tönkretenni könnyű. Ahhoz nem kell sok ész.” Anna hosszú ideig nézte a telefon kijelzőjét, aztán egyszerűen lenémította a készüléket. A legijesztőbb az volt, hogy régebben ő maga is pontosan ugyanezeket a mondatokat ismételgette volna: tűrj, ne élezd ki, legyél bölcsebb, a férjed nem iszik, nem jár más nőkhöz — hát mi kell még? Ezek a frázisok évek óta keringtek körülötte, mint a régi, megakadt lemezek, ő pedig hitt bennük. Őszintén hitt, egészen addig a napig, amikor rá nem döbbent: attól még nem lesz valaki jó férj, hogy nem veri a feleségét.
Lilla ezekben a napokban szinte egyáltalán nem beszélt az apjával. Egyszavas válaszokat adott, bezárkózott a szobájába, és csak később evett, amikor már mindenki más végzett. Pétert ez egyre jobban dühítette.
— Szépen ellenem hangoltad a gyereket — vetette oda egyik este.
Anna felemelte a fejét a laptop mellől.
— Én senkit sem hangoltam senki ellen.
— Persze. Magától történt minden.
— Eszedbe jutott már, hogy ő is látja, mi zajlik körülötte?
Péter hirtelen eltolta maga elől a tányért.
— Ugyan mit lát? Azt, hogy az apja beledöglik a munkába? Hogy én tartom a hátamon ezt a családot?
Anna fáradtan megdörzsölte a halántékát.
— Egy családot nem lehet egyedül cipelni, Péter. Ez nem zsák cement.
A férfi gúnyosan elmosolyodott.
— Milyen szépen beszélsz mostanában. A barátnőid tömték tele a fejedet?
Anna hallgatott, bár azonnal tudta, kire céloz. Krisztina valóban szinte mindennap felhívta. Még az egyetem óta barátnők voltak, de az utóbbi években ritkán találkoztak. Péter ki nem állhatta Krisztinát, és csak úgy emlegette: „az elvált nő, aki rossz hatással van mindenkire”.
— Te teljesen kizsigerelted magad, Anna — mondta Krisztina néhány nappal korábban. — Amikor megláttalak azon a születésnapon, olyan voltál, mint egy árnyék.
— Minden rendben.