— Dehogy van rendben. Csak már hozzászoktál.
Anna akkor nem tudott mit felelni. Egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy már a saját érzéseit sem képes pontosan megnevezni. Mintha éveken át gépiesen működött volna: főzött, takarított, pénzt keresett, hallgatott, elsimította a feszültségeket. És csak most, nagyon lassan, valami idegen, szokatlan harag kezdett mocorogni benne.
Péntek este Anna elment bevásárolni. Az udvaron a hó már szürkés, latyakos masszává olvadt, a szél reklámszórólapok cafatait kergette az aszfalton. Két nehéz szatyorral ballagott a lépcsőház felé, amikor az egyik váratlanul kiszakadt a kezében, és a narancsok szanaszét gurultak a vizes hóban.
— Vigyázzon.
A férfihang egészen közelről érkezett. Anna felnézett. Az alsó szomszéd állt előtte, András: magas volt, sötét kabátot viselt, az arca nyugodt, már-már megszokottan higgadt. Alig ismerték egymást, legfeljebb udvarias köszönésekig jutottak a lépcsőházban. A férfi lehajolt, gyorsan összeszedte az elgurult gyümölcsöket, aztán segített visszarakodni a többi holmit is.
— Köszönöm — mondta Anna zavartan.
— Ugyan, semmiség. Ez a szatyor teljesen elszakadt.
Együtt léptek be a házba. András szó nélkül átvette tőle a legnehezebb csomagot.
— Nem kell, tényleg elbírom…
— Felviszem, ne aggódjon.
A liftben Anna hirtelen szinte testi erővel érezte, mennyire kimerült. Nemcsak a súlyos táskáktól. Attól is, hogy mindig mindent egyedül kellett megoldania. Attól az örökös „majd én”-től, amely annyira belé ivódott, hogy egy egészen egyszerű segítség is különösnek, szinte zavarba ejtőnek hatott. Amikor a lift megállt az emeletén, egy aprót rándult.
— Nagyon sápadt — jegyezte meg András csendesen. — Biztosan jól van?
Ez az egyszerű kérdés váratlanul mélyebbre talált, mint kellett volna. Otthon már jó ideje senki nem kérdezte meg tőle így. Nem türelmetlenül, nem kötelességből, nem számonkérő hangsúllyal, hanem valódi figyelemmel.
— Csak megfáztam kicsit — felelte halkan.
András egy pillanatig komolyan nézte, mintha valami mást is mondani akarna, végül mégis csak ennyit szólt:
— Maga folyton úgy viselkedik, mintha bocsánatot kellene kérnie azért, hogy létezik.
Anna mozdulatlanná dermedt. Nem sajnálkozva mondta, nem is drámaian. Egyszerűen kijelentette, mintha egy nyilvánvaló tényt állapítana meg. Talán éppen ezért fájt annyira.
Odabent megint szólt a tévé. Péter a kanapén hevert, a telefonját nyomkodta.
— Végre — vetette oda anélkül, hogy ránézett volna. — Már azt hittem, valamelyik barátnőddel fecsegsz lent.
Anna nem válaszolt, csak elkezdte kipakolni a szatyrokat.
— Ja, anyám hívott — folytatta Péter. — Kérdezte, miért nem veszed fel neki.
— Mert nem akarok vele beszélni.
— Pedig fogsz. Úgy viselkedsz, mint egy gyerek.
Lilla éppen ekkor lépett ki a szobájából.
— Szerintem itt nem anya viselkedik gyerekként.
Péter egy mozdulattal felült.
— Már te is kezded?
Lilla egyenesen ránézett. Most először nem a szokásos kamaszos daccal, inkább fáradt komolysággal állt előtte.
— Tudod, apa… — mondta lassan. — Néha azt gondolom, én soha nem akarok férjhez menni.
— Ezt meg mégis miért?
A lány rövid ideig hallgatott.
— Mert félek, hogy idővel minden férfi olyan lesz, mint te.
Olyan csend szakadt a szobára, hogy Anna meghallotta, ahogy a konyhában a rosszul elzárt csapból egyenletesen cseppen a víz. Péter arca elsápadt. Lilla megfordult, és nyugodtan visszament a szobájába, maga után hagyva azt a némaságot, amely ijesztőbb volt minden ordításnál.
Lilla mondata után mintha végleg megrepedt volna valami a lakás levegőjében. Péter akkor egyetlen szót sem szólt a lányához. Csak ült a kanapén, olyan arccal, mintha idegenek előtt ütötték volna meg, aztán felállt, kiment az erkélyre cigarettázni, és élesen bevágta maga mögött az ajtót. Anna még sokáig állt a konyha közepén egy doboz tejjel a kezében, és furcsa, összekuszálódott érzések kavarogtak benne: félelem, szégyen, megkönnyebbülés. Lilla először mondta ki hangosan azt, ami évek óta ott lebegett köztük, csak Anna addig tiltotta meg magának, hogy észrevegye.
Másnap Péter még ridegebbé vált. Szinte egyáltalán nem beszélt vele. Korán elment, későn jött haza, látványosan külön evett. Anna néha úgy érezte, egy idegen férfi lakik mellette, aki valahogy véletlenül került az otthonába. Bár ha őszinte akart lenni magához, fel kellett tennie a kérdést: mikor is volt Péter igazán az övé? Ez a gondolat egyre gyakrabban tért vissza hozzá, és nem hagyta nyugodni.
Szombaton Anna meglátogatta az édesanyját. Ritkán találkoztak, többnyire csak ünnepekkor. A kapcsolatuk mindig óvatos volt, mintha mindketten attól tartottak volna, hogy egy rosszul megválasztott mondattal felszakítanak valamit. Az anyja nem nyitott ajtót azonnal. Amikor végre megjelent, Anna szinte beleremegett a látványba: megöregedett, régi szürke kardigánt viselt, a tekintete fáradt volt. Szó nélkül magához ölelte a lányát, aztán rögtön összevonta a szemöldökét.
— Rosszul nézel ki.
— Köszönöm, anya — mosolyodott el Anna keserűen.
A konyhában aszalt alma és gyógyszerek szaga keveredett. Minden ugyanolyan volt, mint régen: a csipkés terítő, a kopott teáskanna, a hangosan ketyegő falióra. Csakhogy Anna valaha meghittséget érzett itt, most inkább súlyos szomorúság telepedett rá. Az anyja sokáig hallgatott, miközben teát töltött, aztán váratlanul megszólalt:
— Baj van köztetek Péterrel?
Anna lesütötte a szemét.
— Mikor nem volt?
Az anyja megállt a csészével a kezében, majd halkan, szinte alig hallhatóan mondta:
— Én akkor megpróbáltalak lebeszélni róla.
Anna lassan felemelte a fejét.
— Miről beszélsz?
— Az esküvő előtt. Nem emlékszel?
Emlékezett. Homályosan, töredezetten, de igen. Az anyja nyugtalan arcára, félbehagyott mondatokra, óvatos figyelmeztetésekre: „Ne siess ennyire”, „Nézd meg jobban, kihez kötöd az életed.” Akkor azonban szerelmes volt, makacs, és biztos abban, hogy mindenki az ő boldogságuk ellen van.
— Soha nem mondtad ki igazán.
— Mert semmi értelme nem lett volna. Te akkor már döntöttél.
Az anyja nehézkesen leült vele szemben.
— Nekem az elejétől nem tetszett. Durva volt. Éles. Emlékszel, amikor először találkoztunk vele, milyen hangon beszélt a pincérnővel? Te meg rögtön mentegetted.
Anna belül kellemetlen hideget érzett. Igen, mentegette. Mindig mindent megmagyarázott helyette.
— Apád viszont azt mondta: „Az a lényeg, hogy megbízható férfi.” Van munkája, nem iszik, lakást ígér. Ennyi elég volt.
Az anyja keserűen elmosolyodott.
— Nálunk valahogy így megy ez. Ha egy férfi nem fekszik részegen az árokparton, már jó embernek számít.
Anna nem szólt. Az emlékei hirtelen egymás után bukkantak fel, olyan jelenetek, amelyeket korábban mintha szándékosan elhomályosított volna. Péter már az esküvő előtt is képes volt apróságokon váratlanul felrobbanni. Megsértődött, ha valami nem az ő elképzelése szerint történt. Egyszer a falhoz vágott egy bögrét, mert Anna munka után később ért haza. Akkor azt mondta magának: ilyen a természete. Később: fáradt. Aztán: nehéz időszakon megy keresztül. Egész életében magyarázatokat gyártott.
— Anya… — szólalt meg végül halkan. — Miért nem állítottál meg?
Az anyja hosszú ideig az ablakon túlra nézett.
— Mert engem sem állított meg senki.
Ebben az egyetlen mondatban annyi régi fájdalom sűrűsödött, hogy Annának összeszorult a torka.
Már esteledett, mire hazafelé indult. A sárga utcai lámpák fényében lassan hullott a hó. Az emberek sietve cipeltek szatyrokat, valahol egy autóból tompa zene szűrődött ki. Átlagos téli város, átlagos élet — benne mégis minden a feje tetejére állt. Amikor belépett a lakásba, Péter még nem volt otthon. Lilla a konyhaasztalnál ült, előtte nyitott laptop.
— A nagyinál voltál? — kérdezte.
— Igen.
Lilla figyelmesen végigmérte.
— Sírtál?
— Egy kicsit.
A lány lehajtotta a laptop fedelét.
— Anya… miért nem mondtál neki régebben soha semmit?
Anna fáradtan leült vele szemben.
— Nem tudom.
De ez nem volt igaz. Nagyon is tudta. Félt a veszekedésektől, az ítélkezéstől, az egyedülléttől, a válástól, attól, hogy „szétesik a család”. És volt valami még rémisztőbb: hogy a körülötte lévők majd azt mondják, ő tehet róla. Lilla közben némán forgatta a kanalat a bögréjében.
— Régebben azt hittem, mindenkinél ilyen otthon.
Ez a mondat ütötte meg Annát a legjobban. Hirtelen világosan látta: ha még sokáig így folytatják, a lánya tényleg elhiszi majd, hogy ez az élet rendje.
Késő este Péter is hazaért. Hideg és cigarettaszag áradt belőle, mégis szokatlanul élénknek tűnt. Túlságosan is. Bement a konyhába, kinyitotta a hűtőt, kivett egy darab felvágottat.
— Képzeld, ma összefutottam Tamással — mondta mintegy mellékesen. — Emlékszel, akivel azt a szervizt akartuk beindítani?
Anna teste megfeszült. Pontosan emlékezett arra a szervizre. Azért adta el annak idején a nagymamája kis nyaralóját.
— És?
Péter halkan felhorkant.
— Semmi különös. Felidéztük, hogyan ment akkor minden tönkre.
— Tönkre? — Anna lassan felemelte rá a tekintetét.
Péter mintha azonnal rájött volna, hogy többet mondott a kelleténél, de ingerülten legyintett.
— Hát befuccsolt az üzlet. Minek ezt most elővenni?
— Te azt mondtad, az egyik társatok vert át benneteket.
— Az is benne volt.
— Péter… — Anna hangja egészen halk lett. — Te akkor azt mondtad, majdnem sikerült.
A férfi nagy csattanással becsapta a hűtő ajtaját.
— Mit kellett volna mondanom? Hogy nyakig ültünk az adósságban?
Anna nézte őt, és azt érezte, belül valami kiürül. Eszébe jutott az a kis nyaraló: a régi faház, a kerítés mellett álló orgonabokor, az utolsó dolog, ami a nagymamájából megmaradt. Milyen nehezen egyezett bele az eladásba, és Péter akkor mennyire meggyőzően hajtogatta: „Ez a jövőnk. Később veszünk majd egy még jobbat.” Nem vettek semmit.
— Várj csak… — mondta lassan. — Vagyis ennyi éven át…
— Istenem, csak ne kezdd el. Semmi különös nem történt.
— Semmi különös? — hosszú idő után először emelte fel a hangját. — Eladtam a nyaralót a te vállalkozásod miatt!
— És most mi lesz? Életem végéig ezt fogod a fejemhez vágni?
— Hazudtál nekem.
Péter gúnyosan elmosolyodott.
— Ugyan már, hova mentél volna? Az olyan nők, mint te, nem mennek el.
Nyugodtan mondta. Magabiztosan. Még csak el sem gondolkodott rajta, mintha egy régóta ismert igazságot fogalmazna meg. És Anna abban a pillanatban megértette: Péter soha nem félt attól, hogy elveszítheti őt. Biztos volt benne, hogy ő mindent elvisel, mindent megmagyaráz, mindent lenyel. Ahogy eddig is. Csakhogy húsz év után először már egy szemernyi kedve sem maradt ahhoz, hogy felmentse.
A nyaralóról szóló beszélgetés után Anna szinte egy percet sem aludt. Péter mellett feküdt, hallgatta a férfi nehéz lélegzését, és a sötét plafont bámulta. A fejében régi mondatok, jelenetek, apró emlékfoszlányok kavarogtak, amelyek valaha jelentéktelennek tűntek. Ahogy Péter kinevette az álmát, hogy egyszer nyit egy apró cukrászdát: „Kevesebb ostobasággal kellene foglalkoznod.” Ahogy megsértődött, ha Anna a barátnőinél tovább maradt. Ahogy kijelentette: „Egy feleségnek otthon a helye.” És ahogy ő maga lassan, észrevétlenül eltűnt a saját életéből.
A legijesztőbb mégsem az volt, hogy Péter ilyen volt. Hanem az, hogy senki nem tartotta őt erővel. Éveken keresztül ő maga mondott igent arra, hogy olyan ember legyen, aki mindenkinek tartozik valamivel, csak önmagának nem. Hajnal felé Anna már biztosan tudta, hogy nem képes tovább úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Azt viszont egyáltalán nem tudta, mihez kezdjen ezután.
Néhány nappal később Mária váratlanul bejelentette, hogy vasárnap ismét mindenkit összegyűjt egy családi vacsorára.
— Csak leülünk nyugodtan, ennyi az egész — mondta a telefonban olyan hangon, mintha az utóbbi feszültségek egyetlen forrása Anna lett volna. — Elég volt már ebből a sértődésből.
Anna egyáltalán nem akart menni, Péter azonban rögtön elvágta a tiltakozást:
— Ne rendezz jelenetet.