Anna még pirkadat előtt riadt fel arra, hogy rázza a hideg. Nem egyszerű borzongás volt ez, hanem valami kegyetlen, apró remegés, mintha belülről valaki egy kis kalapáccsal ütögetné a csontjait. A torka égett és kapart, a feje ólomsúlyúnak tűnt, mint egy átvirrasztott éjszaka után, a szemhéja mögött pedig kellemetlen lüktetés dobolt. Nagy nehezen a könyökére támaszkodott, és a telefon kijelzőjére pillantott: fél hat múlt. Odakint decemberi sötétség ült az ablakon, az udvaron néhány autó vánszorgott a kásás hóban, a szemközti lámpa sárgás fénye pedig úgy vibrált, mintha maga is bármelyik pillanatban feladná. Anna visszahanyatlott a párnára, lehunyta a szemét, de a konyhából már hallatszott a szekrényajtók csapódása. Péter felkelt.
Aznap családi ünnepségre készültek: harminc ember az asztalnál, Mária kerek évfordulós születésnapja. A rokonok a város minden részéből érkeztek, és az elmúlt három napban a lakás inkább hasonlított egy olcsó vendéglő hátsó konyhájára, mint otthonra. Lábosok, zacskók, műanyag dobozok, véget nem érő listák salátákról, bevásárlások, vasalt terítők, telefonhívások és ideges kapkodás töltötte meg a helyiségeket. Anna alig aludt valamit, előző este pedig éjfélig apró falatkákat rakosgatott össze füstölt lazaccal, mert Mária ki nem állhatta a bolti, kész változatot. Talán akkor roppant meg végleg a szervezete.
Az éjjeliszekrényen álló pohár után nyúlt, de annyira reszketett a keze, hogy a víz fele az ágyneműre loccsant. Halkan elkáromkodta magát, aztán lehunyta a szemét. Minden tagja sajgott, és semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy csendben feküdhessen. Ekkor a hálószoba ajtaja hirtelen, kopogás nélkül kivágódott.
— Te meg miért heverészel még mindig? — csattant fel Péter hangja, olyan ingerülten, mintha Anna szándékosan okozott volna neki bosszúságot.
Anna lassan felé fordította a fejét. A férje már felöltözve állt a küszöbön: melegítőnadrág, régi póló, gyűrött, dühös arc. Dohány és olcsó, három az egyben kávé szaga lengte körül.
— Péter… azt hiszem, lázam van — préselte ki rekedten Anna. — Egész éjjel rázott a hideg.
A férfi még csak közelebb sem lépett.
— Most komolyan? Pont az ünnepség előtt jut eszedbe megbetegedni? És akkor ki fog főzni? Gyerünk, kelj fel!
A következő pillanatban teljes erőből belerúgott az ágy lábába. A matrac megrándult, Anna egész testében összerezzent. Nem ütötte meg, nem történt semmi „komoly”, mégis összeszorult benne valami csúnyán: talán a megaláztatástól, talán attól, hogy ennyire tehetetlennek érezte magát.
— Tényleg nagyon rosszul vagyok…
— Mindenki rosszul van. Anyámnak egyszer van ilyen jubileuma az életben. Azt hiszed, nekem könnyű? Tegnap este tizenegyig cipeltem a cuccokat a boltból.
Péter hangja már emelkedett. Anna pontosan ismerte ezt a hangsúlyt: ha most vitatkozni kezd, abból az egész házra kiterjedő jelenet lesz, később pedig Mária is biztosan hamarabb érkezik, és hozzáteszi a magáét: „a mi időnkben a nők lázasan is kimentek dolgozni”. Anna lassan felült. Abban a pillanatban fekete pontok úsztak a szeme elé.
— Na látod — morogta Péter, mintha apró győzelmet aratott volna. — Semmi bajod. Nem halsz meg.
Azzal kiment, és hangosan bevágta maga mögött az ajtót. Anna még néhány másodpercig mozdulatlanul ült az ágy szélén, majd kitapogatta a hőmérőt az éjjeliszekrény fiókjából. Harminckilenc egész egy. A számokat csaknem közönyösen nézte, különösebb meglepetés nélkül. Az utóbbi években a teste olyan volt, mint egy állandóan lemerülőben lévő készülék: hol a vérnyomása ingadozott, hol álmatlanság gyötörte, hol migrén döntötte le. Betegnek lenni azonban nem lehetett. Az ő családjában egyszerűen nem létezett olyan jog, hogy valaki gyenge legyen.
A konyhából ismét csörömpölés hallatszott.
— Anna! Hol van a borsókonzerv?
Anna behunyta a szemét. Nem akart felkelni. Arra vágyott, hogy legalább egyszer, csak egyetlenegyszer valaki azt mondja neki: „Maradj ágyban, majd én elintézem.” Nem szemrehányással, nem úgy, mintha szívességet tenne, hanem egyszerűen, emberien. De tizennyolc év házasság alatt ilyen mondat még soha nem hangzott el.
Tíz perccel később mégis kilépett a konyhába, magára húzva egy régi kardigánt. A lába mintha vattából lett volna, és amint megérezte a pirított hagyma szagát, azonnal hányinger kúszott fel a torkába. A konyha úgy festett, mintha csata dúlt volna benne: az asztalon tálakban apróra vágott zöldségek, bevásárlószatyrok, majonéz, zöldfűszerek, felnyitott konzervek sorakoztak. A hűtő ajtajára Mária kézírásával teleírt lista volt kiragasztva: „Franciasaláta, heringes rétegsaláta, Mimóza, kocsonya, falatkák, kacsa, tortát elhozni 14:00-kor.” Mellé vastagon, szinte parancsként odabiggyesztve: „ÉS NE FELEJTSD EL A CITROMOT A HALHOZ” — mintha az a citrom tartaná egyben az egész ünnepet.
Péter a tűzhely mellett állt, és bosszús arccal kavargatott valamit a serpenyőben.
— Hol a borsó? — kérdezte újra.
Anna szó nélkül kinyitotta az alsó szekrényt, elővette a konzervet, és az asztalra tette.
— Nem lehet normálisan válaszolni? — dünnyögte Péter. — Mindig úgy járkálsz, mintha mártír lennél.
Anna nem felelt. Csak letette a dobozt, aztán megkapaszkodott a pult szélében, mert a padló hirtelen mintha megbillent volna alatta. Ekkor lépett be a konyhába Lilla, álmosan, kinyúlt pólóban, telefonnal a kezében. Már nyitotta volna a száját, de aztán megállt, és figyelmesen az anyjára nézett.
— Anya, miért vagy ilyen sápadt?
— Semmi baj — válaszolta Anna gépiesen.
Lilla közelebb ment, majd hirtelen a tenyerét az anyja homlokára tette.
— Te forró vagy!
— Jaj, istenem, már megint kezdődik — vetette oda Péter ingerülten. — Ne csinálj belőle drámát.
— Hogyhogy ne csináljak? Lázas!
— És akkor mi legyen? A vendégek főzzenek maguknak?
Péter ezt teljes komolysággal mondta. Nem tréfált, nem szégyellte magát, még csak el sem bizonytalanodott. Lilla lassan leengedte a kezét.
— Te normális vagy egyáltalán?
A konyhában hirtelen csend lett. Péter élesen felé fordult.
— Tessék?
— Semmi — mondta Lilla hidegen. — Csak kérdeztem.
Anna érezte, ahogy a gyomrában felkúszik a szorongás. Csak nehogy most kezdjék el. Csak ne kora reggel.
— Ne beszélj így apáddal — szólt halkan.
Lilla elmosolyodott, de ebben a mosolyban nem volt semmi vidámság.
— Veled meg lehet így beszélni?
A lány kiment a konyhából. Péter dühösen kifújta a levegőt.
— Na, ez a te nevelésed eredménye. Teljesen elszemtelenedett.
Anna némán kézbe vette a kést, és elkezdte felvágni a főtt tojásokat a salátához. Annyira remegett a keze, hogy a penge kétszer is veszélyesen megcsúszott. Odakint lassan világosodott, a szemközti házban egymás után gyulladtak ki az ablakok. Az emberek ébredeztek, vizet forraltak, készülődtek a saját napjukra. Átlagos téli reggel volt. Anna mégis úgy érezte, megfullad. Nem a láztól, hanem a saját életétől.
Dél felé a lakás már zsongott a hangoktól, az ételek illatától és a végtelen jövés-menéstől. Anna úgy mozgott, mintha víz alatt lépkedne. A láza nem ment le, sőt, a teste egyre nehezebbnek, idegenebbnek tűnt, az arca pedig úgy égett, mintha kemence elé tartották volna. A fürdőszobába lopózva többször is megmérte a hőjét: harminckilenc, aztán harminckilenc egész három. De az ünnepség addigra már önálló életre kelt, és ebben az életben az ő állapota láthatóan senkit sem érdekelt különösebben.
Elsőként Mária érkezett meg. Mint mindig, elégedetlen arccal, olyan tartással, mintha nem vendégségbe jött volna, hanem ellenőrizni a személyzet munkáját.
— Uramisten… — nyújtotta el már az előszobában, miközben levette a bundáját. — Nálatok olyan meleg van, mint a szaunában. És az egész lakás halszagú. Ablakot nyitni eszetekbe sem jutott?
Bement a konyhába, Annának szinte köszönni is elfelejtett. Felemelte az egyik salátástál fedelét, és fintorogva belenézett.
— Már összekeverted a franciasalátát? Miért ilyen korán? Most majd levet ereszt.
Anna a mosogató mellett állt, két tenyerével a pulton támaszkodva.
— Mária, majd később még…
— És túl sok benne a majonéz. Péter gyerekkora óta nem szereti, ha valami zsíros.
Mintha Anna tizennyolc év házasság után ezt ne tudná. Péter azonnal megjelent az anyja mellett, szemmel láthatóan felélénkülve.
— Mondtam neki, anya. De ő mindig mindent a maga feje után csinál.
Mária nagyot sóhajtott, úgy, mint aki egész életében kénytelen elviselni mások ügyetlenségét.
— A mai nők borzasztóan elkényelmesedtek. Csak pihenni akarnának. Bezzeg mi régen… Én a műtétem után másnap már levest főztem.
Anna ezt a történetet szinte kívülről tudta. Hogyan vették ki Máriának a vakbelét, de ő akkor sem „hagyta cserben a családot”; hogyan nem evett soha félkész ételt Péter néhai apja; és hogy egy igazi nőnek tudnia kell „kézben tartani az otthont”. Anna néha úgy érezte, az anyósa az ember értékét az elszenvedett megpróbáltatások mennyiségében méri.
Egy óra körül sorra befutottak a rokonok. A zaj hirtelen felerősödött: valaki az előszobában húzta le a csizmáját, valaki gyümölcsökkel teli szatyrot hozott, más már hangosan nevetett a nappaliban. Anna gépiesen terített, tányérokat hordott, szalvétákat igazgatott, miközben minden elmosódott előtte.
— Annácska, mi ez a savanyú arc? — kérdezte hangosan Eszter, Péter unokatestvére. — Ünnep van!
— Kicsit elkaptam valamit — felelte Anna halkan.
Mária azonnal közbeszólt:
— Ugyan, egyszerű megfázás. A fiatalabbak manapság minden kis hőemelkedésből tragédiát csinálnak.
Többen megértően bólogattak, Anna pedig hirtelen úgy érezte, nem is felnőtt ember, hanem egy hisztis iskolás lány, akit rossz magaviselet miatt rendreutasítanak.
Lilla egész nap komoran járt-kelt. Alig dugta ki az orrát a szobájából, és amikor végül mégis leült az asztalhoz, azonnal a telefonjába temetkezett.
— Tedd el azt a telefont — szólt rá élesen Péter. — Emberek ülnek az asztalnál.
— Aha — morogta Lilla anélkül, hogy felnézett volna.
— Ez meg miféle hangnem?
— Normális.
Anna már előre érezte, hogy közeledik a botrány.
— Lilla…
— Mi az, hogy „Lilla”? — csattant fel hirtelen a lánya. — Mindenki úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Anya pedig rosszul van, ha esetleg nem tűnt volna fel.
Az asztal körül kínos csend támadt. Eszter gyorsan belekortyolt a borába, valaki úgy tett, mintha a heringes saláta rendkívül lekötné a figyelmét. Péter arca vörösre váltott.
— Mi majd otthon elintézzük egymás között, világos?
— Persze — mondta Lilla fagyosan. — Ahogy mindig.
Felállt az asztaltól, bement a szobájába, és hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Mária szigorúan összeszorította a száját.
— Elkényeztettétek azt a lányt. A mi időnkben a gyerekek tisztelték a szüleiket.
— Más ez a nemzedék — jegyezte meg óvatosan az egyik vendég.
— Nem a nemzedék más, hanem a nevelés hiányzik — vágta rá az anyósa. — Anna túl puha. A férjére kellene hallgatnia, akkor a gyerek sem ülne a nyakára.
Anna némán ült az asztalnál, és közben azt érezte, mintha a beszélgetés zaja egyre távolabbról érkezne. A halántékában dobolt a fájdalom, az ételek ízét alig érezte, a szeme előtt arcok, tányérok, mozduló kezek villantak fel. És ekkor teljes tisztasággal eszébe jutott egy másik ünnep, nagyon régről, talán tizenöt évvel korábbról. Akkor Péterrel még friss házasok voltak, ő egy nagy cégnél dolgozott, és felajánlottak neki egy előléptetést. Valódi lehetőség volt, tisztességes fizetéssel. A főnöke akkor azt mondta neki: „Nagyon jó eszed van, ne szalaszd el.” Egy héttel később Péter komoran megkérdezte: „És akkor ki fog otthon élni? Én feleségül vettelek, nem lakótársat kerestem.” Anna akkor még azt hitte, ebben van valami megható, sőt majdnem romantikus: a férje családot akar, otthoni melegséget, igazi közös életet. Ezért ő maga mondott nemet az előléptetésre, szerelemből.
Most azonban, a zsúfolt ünnepi asztalnál ülve, közel negyvenfokos lázzal, Anna életében először tette fel magának a kérdést: vajon szerette-e őt valaha is bárki igazán?