Vagy csupán mindenkinek kényelmes volt, hogy ő mindig kéznél van?
— Katalin, hozd már be a meleg ételt! — hallatszott Gábor hangja az asztal felől.
Katalin lassan feltápászkodott. A padló hirtelen megindult a lába alatt, olyan erősen, hogy ösztönösen a szék támlájába kellett kapaszkodnia.
— Mi van már megint? — kérdezte a férje ingerülten. — Csak ezt ne kezdd el.
És abban a pillanatban valami elpattant benne. Nem látványosan, nem nagy jelenettel, nem sikoltozva — egyszerűen csak többé nem bírta. Végignézett az asztalon, a vendégeken, a majonézes, nehéz salátákon, Erzsébet elégedett arcán, majd Gáboron, aki még most sem aggodalommal nézett rá, hanem bosszúsággal, mintha Katalin nem beteg ember volna, hanem akadály, amely elrontja az ünnepet. Aztán saját magát is meglepve visszaereszkedett a székre, és sírni kezdett. Először halkan, szinte hangtalanul, aztán a könnyei hirtelen megállíthatatlanul törtek elő belőle: csúnyán, görcsösen, igazian.
Az asztal körül sűrű, nehéz csend ereszkedett le.
— Te jó ég… — suttogta zavartan Júlia.
Erzsébet tért magához elsőként.
— Na tessék, kezdődik — mondta élesen. — Pont a vendégek előtt kell szégyent hozni ránk.
Katalin felemelte könnyes tekintetét az anyósára, és sok-sok év után először nem szégyent érzett. Csak valami rettenetes, kimerítő ürességet. Aznap este pedig véletlenül meghallott egy beszélgetést, amely után már képtelen volt úgy nézni a férjére, mint addig.
Késő estére a lakás végre lassan ürülni kezdett. A rokonok zajosan toporogtak az előszobában, cipőt húztak, kabátot kerestek, állva még bekaptak egy-egy szelet tortát, és arról beszéltek, hogy „majd egyszer meg kell ismételni”. Erzsébet, bár elfáradt, láthatóan elégedett volt a jubileummal; már valamivel lágyabb hangon búcsúzkodott, és többször is elismételte, hogy „azért minden tisztességesen sikerült”, mintha nem családi ünnepségről lett volna szó, hanem egy jól teljesített ellenőrzésről. Katalin mindebből alig fogott fel valamit. Az asztalnál történtek után egyszerűen közömbössé vált számára, ki mit gondol róla. Gépiesen szedte össze a tányérokat, pakolta őket a mosogatóba, és csak egyetlen vágy lüktetett benne: menjen el végre mindenki.
A feje hasogatott. A láza mintha még magasabbra kúszott volna: az arca égett, a keze viszont jéghideg volt. De nem ez volt a legrosszabb. Belül valami nyúlós, súlyos üresség terült szét benne, olyan, mint a decemberi latyak, amely mindent beszennyez és lehúz. Amikor az utolsó vendégek mögött is becsukódott az ajtó, Gábor dühösen kifújta a levegőt, és nekilátott összeszedni az üres üvegeket az asztalról.
— Remek volt, mondhatom — morogta. — Szép kis műsort rendeztél.
Katalin némán rakosgatta egymásra a tányérokat.
— Hallod te egyáltalán, amit mondok?
— Hallom.
— Muszáj volt mások előtt bőgni?
Katalin a tervezettnél kicsit erősebben tette a mosogatóba az egyik tányért. A porcelán tompán megkoccant.
— Neked muszáj volt már reggel óta ordítanod velem?
Gábor úgy nézett rá, mintha valami képtelenséget hallott volna.
— Istenem, már megint kezded… Annyit mondtam, hogy kelj fel. Ebből most tragédiát kell csinálni?
Katalin nem válaszolt. Abban a pillanatban valami ijesztően világossá vált számára: Gábor tényleg nem értette, hogy bármi rosszat tett volna. Nem szerepet játszott, nem mentegetőzött, nem próbált kibújni a felelősség alól — ő valóban úgy gondolta, ez teljesen rendben van. Ekkor Dóra lépett ki a szobájából, a fejhallgatója a nyakában lógott.
— Anya, menj már lefeküdni — mondta csendesen. — Majd én elmosogatok.
— Nem kell — vágta rá automatikusan Gábor. — Inkább tanulj.
Dóra lassan az apja felé fordult.
— Alig áll a lábán.
— Jaj, hagyjuk már. Ne fújd fel.
Dóra láthatóan mondani akart valamit, de az anyjára pillantott, és végül lenyelte. Csak összeszorította a száját, aztán visszament a szobájába.
Fél óra múlva Katalin valahogy eljutott a hálószobáig. Ruhástul zuhant az ágyra, és lehunyta a szemét. A konyhából Gábor és Erzsébet hangja szűrődött be; az anyósa még maradt „segíteni a rendrakásban”, bár a segítségéből rendszerint kevesebb volt, mint a zajból. Katalin eleinte nem figyelt rájuk. Csak feküdt, és érezte, ahogy a feje lüktet. Aztán egyszer csak meghallotta a saját nevét.
— Elkényelmesedett — mondta Gábor fáradt, bosszús hangon. — Régen normális volt.
— Persze hogy elkényelmesedett — kapott rá azonnal Erzsébet. — Te lettél túl engedékeny. Egy nőt nem szabad így elengedni.
Katalin mozdulatlanná dermedt.
— Ugyan már, hogy lennék engedékeny… — horkant fel Gábor. — Már lassan egy szót sem merek szólni. Rögtön jön a dráma.
— Azért, mert túl sokat megengedtél neki. Először ez a karrieres butasága, aztán az otthoni munka. Egy asszonynak a családdal kell törődnie, nem egész nap a számítógép előtt ülnie.
— Munka, persze… Aprópénz az egész.
Katalin lassan kinyitotta a szemét. Aprópénz. Egyszerre eszébe jutott, hogy két évvel korábban éppen az ő keresete tartotta felszínen őket, amikor Gábort elküldték a szervizből. Eszébe jutottak az éjszakák, amikor pluszmunkákat vállalt, a törlesztőrészletek, amelyeket ő fizetett, és az is, ahogyan Dórának azt hazudta: „Apa most csak egy kis ideig pihen.”
— A lényeg, Gáborkám, hogy ne hagyd a nyakadra ülni — folytatta Erzsébet. — A mai nők hamar elszemtelenednek. Egyszer engedsz, és vége.
Katalin a plafont bámulta, és érezte, ahogy odabent valami lassan leomlik. Nem is fájt igazán. Inkább olyan volt, mintha egy régi ház omladozna össze, amelyben túl sokáig lakott. Váratlanul felvillant benne egy emlék: Dóra akkor még csak három hónapos volt, Katalin szinte semmit sem aludt, a kislány éjszakánként sírt, a teje kevés volt, ő maga pedig árnyékként bolyongott a lakásban. Egy különösen nehéz éjszaka után reggel a konyhaasztalnál aludt el ülve. Erzsébet hangjára ébredt: „A mi időnkben a nők nem estek szét egyetlen gyerektől.” Katalin akkor a kimerültségtől sírva fakadt, Gábor pedig csak elhúzta a száját: „Na, elég a nyafogásból.”
Miért tűrte mindezt? A kérdés most először tört fel benne tisztán, hangosan, a régi mentségek nélkül. Korábban mindig azonnal előkerült a válasz: a családért, a gyerekért, a békéért, mert „mindenki így él”. Most azonban ezek a magyarázatok üresnek, kopottnak, értelmetlennek tűntek. A konyhában megcsörrent egy csésze.
— Emlékszel, milyen volt régen? — nevetett fel halkan Erzsébet. — Mindig azon igyekezett, hogy a kedvedben járjon. Sütött, főzött, csinosan várt haza.
— Hát… akkoriban más asszony volt — felelte Gábor.
Katalin torkát nehéz érzés szorította össze. Nem könny volt ez, hanem sérelem. Az a régi, sok éven át felgyűlt sérelem, amelyet mindig mélyre nyomott magában. Eszébe jutott, hogyan mondott le az előléptetésről a család kedvéért. Hogyan adta el a nagymamája régi kis nyaralóját, hogy Gábor műhelyt nyithasson egy barátjával. Hogyan állt a tűzhely mellett egy héttel a császármetszés után, mert „egy férfinak rendes étel kell”. És senki nem kényszerítette nyíltan. Csak minden alkalommal éreztették vele: egy jó feleség pontosan így viselkedik.
Katalin lassan felült az ágyon. A mellkasa egyszerre lett forró és nehéz. Az ajtón túl Gábor már nevetett valamin az anyjával, könnyedén, nyugodtan, mintha nem lett volna sem a sírása, sem a láza, sem ez az egész borzalmas nap. És akkor Katalin még valamit megértett: ha ő most ebben a pillanatban eltűnne, egy hét múlva megszoknák. Erzsébet találna magának új bűnbakot, Gábor pedig az ismerőseinek panaszkodna a „hisztérikus feleségére”. Az élet menne tovább. Csak éppen ő maga ebben az életben már régóta nem volt jelen.
Késő este, amikor Erzsébet végre hazament, Gábor benézett a hálószobába.
— Eszel valamit?
— Nem.
— Ahogy gondolod. Aztán majd megint járhatunk orvoshoz a gyomroddal.
Már indult volna kifelé, amikor Katalin váratlanul megszólalt:
— Holnap nem fogok főzni.
Gábor megállt az ajtóban, és visszafordult.
— Ezt hogy érted?
— Pontosan úgy, ahogy mondom. Rosszul vagyok.
Néhány másodpercig szótlanul nézte, aztán rövid, gonosz nevetéssel felhorkant.
— Hát ez már tényleg sok. Teljesen elkanászodtál.
És ekkor Katalin hosszú évek óta először válaszolt neki úgy, hogy nem próbálta elsimítani a dolgokat:
— Nem vagyok a cseléded.
A mondat után olyan csend lett, hogy szinte félelmetesnek hatott.
A következő napokban különös némaság telepedett a lakásra. Nem békés némaság volt ez, hanem feszült, nehéz, mintha árammal telített drótot húztak volna ki közöttük. Katalin mondata után Gábor mintha bezárkózott volna egy láthatatlan erődbe. Nem kiabált többé, nem csapott nyílt botrányt, de ez valahogy még rosszabb volt. Röviden, szárazon, összeszorított foggal beszélt vele, néha pedig látványosan úgy tett, mintha Katalin egyszerűen nem létezne. Katalin ekkor vette észre először, milyen hangos tud lenni a hallgatás. Reggel Gábor szándékosan csörömpölt a bögrékkel a konyhában, este teljes hangerőre kapcsolta a tévét. Ha Katalin belépett a szobába, elhallgatott; ha kérdezett tőle valamit, úgy felelt, mintha már azzal is bosszantaná, hogy levegőt vesz.
— Vacsorázol? — kérdezte Katalin egyik este.
— Nem tudom. Úgy látszik, most már ilyen kérdésekben is nekem kell döntenem.
Közben rá sem nézett, csak a telefonját bámulta. Régebben Katalin azonnal magyarázkodni kezdett volna, igyekezett volna enyhíteni a hangulatot, keresni a megfelelő szavakat. Most azonban nem maradt ereje ehhez. A betegség lassan engedett, de belül valami jeges kiüresedés maradt utána. Mintha először látná a saját életét a megszokott önáltatás nélkül.
A rokonok miatt különösen nehéz volt. Erzsébet természetesen nem tartotta magában a történteket, és már a jubileum utáni napon megindultak a telefonhívások.
— Katalinkám, hát miért hajszolod szegény férjedet? — kérdezte Ágnes néni azon a hangon, amely egyszerre volt részvétteljes és vádló. — Tudod, milyenek manapság a férfiak… Meg kell őket becsülni.
Aztán Gábor unokatestvére, Júlia hívta fel.
— Ugyan már, minek csinálsz ebből ekkora ügyet? Minden családban vannak veszekedések. A lényeg, hogy az ember ne teregesse ki.
Este pedig üzenet érkezett Erzsébettől: „Egy családot lerombolni könnyű. Ahhoz nem kell sok ész.” Katalin sokáig nézte a telefon kijelzőjét, majd egyszerűen lenémította. Az volt a legijesztőbb, hogy régen talán ő maga is ugyanezeket a mondatokat ismételgette volna: tűrj, ne mérgesítsd el, légy okosabb, a férjed nem iszik, nem jár más nőkhöz — mit akarsz még? Ezek a mondatok évek óta keringtek körülötte, mint régi, karcos lemezek, és ő hitt bennük. Őszintén hitt. Egészen addig, amíg meg nem értette, hogy a „jó férj” nem attól jó, hogy egyszerűen nem veri a feleségét.
Dóra ezekben a napokban szinte egyáltalán nem beszélt az apjával. Egyszavas válaszokat adott, bezárkózott a szobájába, és később vacsorázott, mint mindenki más. Gábort ez egyre jobban feldühítette.
— Teljesen ellenem hangoltad a gyereket — vetette oda egyik este.
Katalin felemelte a fejét a laptopja mellől.
— Én senkit nem hangoltam senki ellen.
— Persze. Magától történt minden.
— Nem jutott eszedbe, hogy talán ő maga is látja, mi zajlik itt?
Gábor indulatosan hátratolta a tányérját.
— Mit látna? Azt, hogy az apja megszakad a munkában? Hogy én viszem a hátamon ezt a családot?
Katalin fáradtan megdörzsölte a halántékát.
— Egy családot nem lehet egyedül cipelni, Gábor. Ez nem zsák cement.
A férfi gúnyosan elmosolyodott.
— Szépen megtanultál beszélni. A barátnőid okosítottak ki?
Katalin nem felelt, bár azonnal tudta, kire céloz. Andrea valóban szinte naponta felhívta mostanában. Még az egyetemi évekből ismerték egymást, régen nagyon közel álltak egymáshoz, de az utóbbi időben ritkábban találkoztak. Gábor ki nem állhatta Andreát; rendszeresen úgy emlegette, mint „az elvált nőt, aki csak rossz hatással van másokra”.
— Teljesen kizsigerelted magad, Kati — mondta Andrea pár nappal korábban a telefonban. — Amikor megláttalak azon az ünnepségen, olyan voltál, mint egy árnyék.
— Minden rendben.