— Dehogy van rendben. Csak már annyira hozzászoktál, hogy észre sem veszed.
Katalin akkor nem tudott mit felelni. Egyre gyakrabban kapta rajta magát azon, hogy már azt sem képes megmondani, mit érez valójában. Mintha hosszú éveken át robotpilótára kapcsolva élt volna: főzni, takarítani, pénzt keresni, hallgatni, elsimítani, lenyelni. És csak most, valahol mélyen benne, lassan mocorogni kezdett valami idegen, szokatlan indulat.
Péntek este Katalin lement bevásárolni. Az udvaron a hó már szürkés, latyakos masszává olvadt, a szél reklámújságok cafatait sodorta végig az aszfalton. A lépcsőház felé tartott, kezében a megpakolt szatyrokkal, amikor az egyik hirtelen széthasadt. A narancsok gurulni kezdtek a vizes hóban.
— Vigyázzon.
A férfihang egészen közelről jött. Katalin felnézett, és a földszinti szomszéd, Tamás állt előtte: magas, sötét kabátos férfi, az arcán a rá jellemző nyugodt kifejezéssel. Alig ismerték egymást, legfeljebb udvarias köszönések szintjén. Tamás lehajolt, gyorsan összeszedte az elgurult narancsokat, aztán segített visszapakolni a szétszóródott holmikat.
— Köszönöm — mondta Katalin zavartan.
— Ugyan, semmiség. Ez a szatyor teljesen elszakadt.
Együtt léptek be a lépcsőházba. Tamás szó nélkül átvette a legnehezebb csomagot.
— Nem kell, tényleg, elbírom…
— Felviszem. Ne aggódjon.
A liftben Katalint váratlanul szinte letaglózta a fáradtság. Nemcsak a nehéz táskák miatt. Az örökös „majd én megoldom” kimerültsége ült rajta, meg az a különös érzés, hogy egy egyszerű segítség is már szinte természetellenesnek tűnik. Amikor a lift megállt az emeletén, Tamás rápillantott.
— Nagyon sápadt — jegyezte meg halkan. — Minden rendben?
Ez az egyszerű kérdés valamiért sokkal mélyebbre ment, mint kellett volna. Otthon ugyanis már régóta senki sem kérdezte így: nem türelmetlenül, nem megszokásból, hanem valódi figyelemmel.
— Csak megfáztam — felelte Katalin alig hallhatóan.
Tamás egy pillanatig figyelmesen nézte, mintha mondani akarna még valamit. Aztán mégis másként fogalmazott.
— Maga folyton úgy viselkedik, mintha bocsánatot kellene kérnie azért, hogy létezik.
Katalin mozdulatlanná dermedt. A férfi nem sajnálkozva mondta, nem nagy szavakkal, hanem egészen egyszerűen, mintha egy tényt állapítana meg. Talán éppen ezért fájt annyira.
Otthon már megint szólt a tévé. Gábor a kanapén hevert, kezében a telefonjával.
— Végre — vetette oda anélkül, hogy ránézett volna. — Már azt hittem, valamelyik barátnőddel cseverészel odalent.
Katalin némán kezdte kipakolni a szatyrokat.
— Ja, anyám hívott — folytatta Gábor. — Kérdezte, miért nem veszed fel neki.
— Nem akarok beszélni vele.
— Pedig fogsz. Úgy viselkedsz, mint egy gyerek.
Dóra éppen ekkor jött ki a szobájából.
— Szerintem itt nem anya az, aki gyerekesen viselkedik.
Gábor egy mozdulattal felült.
— Már megint kezded?
Dóra egyenesen nézett rá. Most nem volt benne a megszokott kamaszos dac; inkább fáradtnak tűnt.
— Tudod, apa… — kezdte lassan. — Néha arra gondolok, hogy én soha nem fogok férjhez menni.
— Ezt meg hogy érted?
A lány rövid ideig hallgatott.
— Úgy, hogy félek tőle, idővel minden férfi olyan lesz, mint te.
Olyan csend lett a szobában, hogy Katalin meghallotta, ahogy a konyhában csöpög a rosszul elzárt csap. Gábor elsápadt. Dóra pedig megfordult, és nyugodtan visszament a szobájába, maga után hagyva azt a némaságot, amely félelmetesebb volt bármilyen kiabálásnál.
Dóra mondata után mintha végleg megrepedt volna valami a lakásban. Gábor akkor nem válaszolt a lányának. Csak ült a kanapén olyan arccal, mint akit mások előtt ütöttek meg, aztán szó nélkül kiment az erkélyre cigarettázni, és erősen becsapta maga mögött az ajtót. Katalin még sokáig állt a konyha közepén, kezében egy doboz tejjel, és különös módon egyszerre érzett szorongást meg megkönnyebbülést. Dóra először mondta ki hangosan azt, ami évek óta ott lebegett köztük. Csak Katalin eddig megtiltotta magának, hogy észrevegye.
Másnap Gábor még ridegebb lett. Szinte teljesen felhagyott a beszéddel: korán ment el, későn ért haza, látványosan külön evett. Katalinnak néha az volt az érzése, mintha egy idegen férfi élne mellette, aki valami tévedés folytán került a lakásába. Bár ha őszinte akart lenni magához: mikor volt Gábor valaha is igazán az övé? Ez a gondolat egyre gyakrabban tért vissza hozzá.
Szombaton Katalin elment az édesanyjához. Ritkán találkoztak, többnyire csak ünnepekkor, és a kapcsolatuk mindig óvatos volt, mintha mindketten attól félnének, hogy egyetlen rosszul megválasztott mondattal túl sokat árulnak el. Az anyja nem nyitott ajtót azonnal. Amikor végre megjelent, Katalin látta rajta az éveket: régi, szürke kardigánt viselt, a tekintete fáradt volt, az arca megöregedett. Szótlanul átölelte a lányát, aztán rögtön összevonta a szemöldökét.
— Rosszul nézel ki.
— Köszönöm, anya — húzta el a száját Katalin, derű nélkül.
A konyhában aszalt alma és gyógyszerek szaga keveredett. Minden olyan volt, mint régen: a csipketerítő az asztalon, az öreg teáskanna, a falióra hangos ketyegése. Csakhogy régebben Katalin ebben a konyhában otthonosságot érzett, most pedig inkább valami nehéz, tompa szomorúságot. Az anyja sokáig hallgatott, miközben teát töltött, majd váratlanul megszólalt:
— Baj van köztetek Gáborral?
Katalin lesütötte a szemét.
— Mikor nem volt?
Az anyja megállt a mozdulat közben, csésze a kezében. Aztán meglepően halkan mondta:
— Én akkor próbáltalak lebeszélni róla.
Katalin lassan felnézett.
— Miről beszélsz?
— Az esküvő előtt. Nem emlékszel?
Emlékezett. Homályosan ugyan, de igen. Valami beszélgetésekre, az anyja aggódó arcára, félmondatokra: „Ne siess annyira”, „Nézd meg jobban, milyen ember.” Csakhogy Katalin akkor szerelmes volt, makacs, és teljes bizonyossággal hitte, hogy mindenki az ő boldogságuk ellen van.
— Soha nem mondtál semmit egyenesen.
— Mert láttam, hogy hiába mondanám. Te már eldöntötted.
Az anyja nehézkesen leült vele szemben.
— Nekem ő az elejétől fogva nem tetszett. Durva volt, hirtelen természetű. Emlékszel, amikor először találkoztunk, milyen hangon beszélt a pincérnővel? Te pedig még akkor is mentegetted.
Katalint kellemetlen hideg járta át. Valóban mentegette. Mindig ezt tette.
— Apád meg akkor azt mondta: „A lényeg, hogy megbízható férfi legyen.” Van munkája, nem iszik, lakást ígér. Ennyi elégnek számított.
Az anyja keserűen elmosolyodott.
— Nálunk valahogy így megy ez. Ha egy férfi nem fekszik részegen az árokparton, már rendes embernek könyvelik el.
Katalin nem válaszolt. Hirtelen olyan emlékek bukkantak fel benne, amelyeket korábban mintha szándékosan tolt volna félre: Gábor már az esküvő előtt is képes volt apróságokon felrobbanni; megsértődött, ha valami nem az elképzelései szerint történt; egyszer a falhoz vágott egy bögrét, mert ő tovább bent maradt a munkahelyén. Akkor ezt temperamentumnak nevezte. Később fáradtságnak. Aztán válságnak. Egész életében magyarázatokat gyártott.
— Anya… — szólalt meg Katalin halkan. — Miért nem állítottál meg akkor?
Az anyja hosszasan nézett ki az ablakon.
— Mert engem sem állított meg senki.
Ebben az egyetlen mondatban annyi régi fájdalom sűrűsödött össze, hogy Katalinnak összeszorult a torka.
Már este volt, mire hazafelé indult. A hó lassan hullott a sárga lámpák fényében, az emberek szatyrokkal siettek, valahonnan egy autóból tompa zene szűrődött ki. Egy átlagos téli város, átlagos élet. Csak benne fordult fel minden. Amikor belépett a lakásba, Gábor még nem volt otthon. Dóra a konyhában ült a laptopjával.
— A nagyinál voltál? — kérdezte.
— Igen.
A lány figyelmesen nézett rá.
— Sírtál?
— Egy kicsit.
Dóra lehajtotta a laptop fedelét.
— Anya… miért nem mondtál neki soha semmit?
Katalin fáradtan leült vele szemben.
— Nem tudom.
De ez nem volt igaz. Nagyon is tudta. Félt. A veszekedésektől, mások ítéletétől, a magánytól, a válástól, attól, hogy „szétesik a család”. És még annál is jobban rettegett attól, hogy körülötte mindenki majd azt mondja: ő tehet róla. Dóra csendben forgatta a kanalat a bögréjében.
— Régebben azt hittem, mindenkinél ilyen otthon.
Ez ütötte meg Katalint a legjobban. Hirtelen tisztán látta maga előtt: még egy kis idő, és a lánya valóban elhiszi, hogy így élni természetes.
Gábor késő este érkezett haza. Hideg és cigarettaszag áradt belőle, ugyanakkor furcsán élénknek tűnt, már-már túlságosan is. Bement a konyhába, kinyitotta a hűtőt, kivett belőle egy darab felvágottat.
— Képzeld, ma összefutottam Zoltánnal — mondta csak úgy mellékesen. — Emlékszel, akivel annak idején a szervizt akartuk beindítani?
Katalin megfeszült. Az a bizonyos szerviz. Ami miatt egykor eladta a nagyanyjától maradt nyaralót.
— És?
Gábor halkan felhorkant.
— Semmi különös. Felidéztük, hogyan ment akkor minden tönkre.
— Tönkre? — Katalin lassan felemelte a tekintetét.
A férfi mintha észrevette volna, hogy elszólta magát, de rögtön ingerülten legyintett.
— Hát bedőlt az üzlet. Most ezen mit kell rágódni?
— Te azt mondtad, a társad vert át benneteket.
— Az is benne volt.
— Gábor… — mondta Katalin halkan. — Te akkor azt állítottad, hogy majdnem sikerült.
Gábor hirtelen becsapta a hűtőajtót.
— Mit kellett volna mondanom? Hogy nyakig ültünk az adósságban?
Katalin csak nézte, és úgy érezte, belülről kiürül. Eszébe jutott az a nyaraló: a régi faházikó, a kerítés mellett álló orgonabokor, az utolsó dolog, ami a nagyanyjától megmaradt. Emlékezett, milyen nehezen egyezett bele az eladásba, és Gábor hogyan győzködte: „Ez a jövőnk. Később veszünk majd sokkal jobbat.” Nem vettek semmit.
— Várj csak… — szólalt meg lassan. — Akkor ezek szerint ennyi éven át…
— Istenem, csak ne kezdd el. Minden rendben volt.
— Rendben? — Katalin hosszú idő után először emelte fel a hangját. — Eladtam a nyaralót a te vállalkozásod miatt!
— És most mi lesz? Egész életemben ezt fogod az orrom alá dörgölni?
— Hazudtál nekem.
Gábor rosszindulatúan elmosolyodott.
— Ugyan már, hová mentél volna? Az olyan nők, mint te, nem mennek el.
Nyugodtan mondta, magabiztosan, gondolkodás nélkül, mintha egy régóta ismert törvényt fogalmazna meg. Katalin ebben a pillanatban értette meg igazán: Gábor soha nem félt attól, hogy elveszíti őt. Biztos volt benne, hogy ő mindent elvisel, mindent megmagyaráz, mindent lenyel. Ahogy eddig is. Csakhogy most, húsz év után először, Katalinban már semmi vágy nem maradt arra, hogy mentegetni próbálja.
A nyaralóról szóló beszélgetés után Katalin szinte egy percet sem aludt. Gábor mellett feküdt, hallgatta a férfi nehéz lélegzését, és a sötét plafont nézte. A fejében emlékfoszlányok, régi mondatok és jelenetek kavarogtak, amelyeket korábban jelentéktelen apróságoknak próbált látni. Ahogy Gábor kinevette az álmát, hogy egyszer egy kis cukrászdát nyisson: „Kevesebbet kéne ilyen butaságokkal foglalkoznod.” Ahogy megsértődött, ha Katalin a barátnőinél kicsit tovább maradt. Ahogy közölte: „Egy feleségnek otthon a helye.” És ahogy ő maga lassan, észrevétlenül elkezdett eltűnni a saját életéből.
A legijesztőbb mégis az volt, hogy senki sem tartotta erővel. Nem zárták be, nem fogták le. Ő maga egyezett bele éveken át abba a szerepbe, amelyben mindenkinek tartozik valamivel, csak önmagának nem. Hajnal felé Katalin már biztosan tudta, hogy többé nem képes úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Azt azonban még egyáltalán nem tudta, merre induljon tovább.
Néhány nappal később Erzsébet váratlanul bejelentette, hogy vasárnap ismét összehívja a családot ebédre.
— Csak leülünk nyugodtan, ennyi az egész — mondta a telefonban olyan hangon, mintha az elmúlt napok minden feszültségének kizárólag Katalin lett volna az oka. — Elég volt már ezekből a sértődésekből.
Katalinnak egyáltalán nem volt kedve menni. Gábor azonban azonnal közölte, hogy ebben nincs helye vitának.