Katalin még pirkadat előtt riadt fel arra, hogy egész testében rázkódik. Nem egyszerűen fázott: valami mélyről jövő, apró, kegyetlen remegés futott végig rajta újra meg újra, mintha odabent valaki hideg kalapáccsal kopogtatná a csontjait. A torka égett és kapart, a feje ólomsúlyúnak tűnt, mint egy átvirrasztott éjszaka után, a szemhéja mögött pedig kellemetlen lüktetés dobolt. Nagy nehezen könyökére támaszkodott, és hunyorogva a telefonjára pillantott: fél hat volt. Az ablakon túl még teljes decemberi sötétség ült az udvaron. Néhány autó lassan vonszolta magát a latyakos, felpuhult havon, a szemközti lámpa sárgás fénye pedig akadozva villódzott, mintha az is bármelyik pillanatban feladná. Katalin visszahanyatlott a párnára, lehunyta a szemét, de a konyhából máris szekrényajtók csattanása hallatszott. Gábor felkelt.
Aznap családi ünnepségre készültek: harminc vendég az asztal körül, az anyósa kerek évfordulója. A rokonság a város minden részéből érkezett, és az elmúlt három napban a lakás egy olcsó vendéglátóhely hátsó konyhájára kezdett hasonlítani. Lábasok, bevásárlószatyrok, műanyag dobozok, végtelen listák salátákról, újabb és újabb beszerzőkörök, abroszvasalás, telefonhívások és kapkodás töltötte ki minden percüket. Katalin alig aludt valamit. Előző este is éjfélig töltögette a lazacos falatkákat, mert Erzsébet asszony ki nem állhatta a bolti változatot. Valószínűleg éppen akkor roppant össze a szervezete.
Az éjjeliszekrényen álló pohár vízért nyúlt, de annyira reszketett a keze, hogy a víz fele a takaróra loccsant. Halkan káromkodott, aztán ismét lehunyta a szemét. Minden porcikája sajgott, és semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy csöndben feküdhessen. Ekkor a hálószoba ajtaja hirtelen, kopogás nélkül kivágódott.
— Te meg még mindig fekszel? — Gábor hangja ingerülten csattant, mintha Katalin szándékosan okozott volna neki kellemetlenséget.
Az asszony lassan felé fordította a fejét. A férje már felöltözve állt a küszöbön: melegítőnadrág, régi póló, gyűrött, bosszús arc. Olcsó, három az egyben kávé és cigarettaszag áradt belőle.
— Gábor… azt hiszem, lázam van — mondta Katalin rekedten. — Egész éjjel rázott a hideg.
A férfi még csak közelebb sem lépett.
— Most találtad ki, hogy megbetegszel, pont az ünnepség előtt? És akkor ki fog főzni? Gyerünk, kelj fel!
A mondat végén dühösen belerúgott az ágy lábába. A matrac megremegett, Katalin pedig összerándult. Nem fájt igazán, hiszen nem őt találta el, mégis valami összeszorult benne: a megaláztatástól, a tehetetlenségtől, talán mindkettőtől.
— Tényleg nagyon rosszul vagyok…
— Mindenki rosszul van valamennyire. Anyámnak egyszer van ilyen jubileuma. Azt hiszed, nekem könnyű? Tegnap este tizenegyig cipekedtem a boltban.
Gábor hangja már emelkedett. Katalin ismerte ezt a hangsúlyt. Ha most ellenkezni kezd, az egész ház hallani fogja a veszekedést, később pedig Erzsébet asszony is megérkezik a kelleténél korábban, és bizonyosan hozzáteszi a magáét: „a mi időnkben a nők lázasan is kimentek dolgozni”. Katalin lassan felült, és abban a pillanatban fekete pöttyök kezdtek úszni a szeme előtt.
— Na ugye — morogta Gábor, mintha valami apró győzelmet aratott volna. — Semmi bajod. Nem halsz bele.
Kiment, és úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a fal. Katalin még néhány másodpercig mozdulatlanul ült, majd kinyitotta az éjjeliszekrény fiókját, és kitapogatta a lázmérőt. Harminckilenc egész egy. A kijelző számait szinte közönyösen nézte, még meg sem lepődött. Az utóbbi években úgy érezte, a teste folyton az utolsó tartalékaiból működik: hol a vérnyomása ingadozott, hol álmatlanság kínozta, hol migrén gyötörte. Betegnek lenni azonban nem lehetett. Ebben a családban a gyengeséghez nem járt jog.
A konyhából újabb csörömpölés hallatszott.
— Katalin! Hol van a zöldborsókonzerv?
Lehunyta a szemét. Nem akart felkelni. Azt szerette volna, ha valaki legalább egyszer azt mondja neki: „Maradj ágyban, majd én elintézem.” Nem szemrehányással, nem úgy, mintha szívességet tenne, hanem egyszerűen, emberien. Tizennyolc év házasság alatt azonban ilyen mondat egyetlenegyszer sem hangzott el.
Tíz perccel később mégis kivánszorgott a konyhába, magára húzva egy régi kardigánt. A lábai mintha vattából lettek volna, a pirított hagyma szaga pedig azonnal émelygést kavart a gyomrában. A konyha úgy nézett ki, mintha valami ostrom után maradt volna: a pulton tálakban feldarabolt zöldségek, bevásárlószatyrok, majonézes tubusok, zöldfűszerek és felnyitott konzervek sorakoztak. A hűtőn ott függött Erzsébet asszony kézírásával a menü: „franciasaláta, heringes céklasaláta, mimóza, kocsonya, falatkák, kacsa, torta elhozni 14:00-kor”. Mellette vastagon aláhúzva állt egy külön figyelmeztetés: „ÉS A CITROMOT EL NE FELEJTSD A HALHOZ” — mintha azon az egy citromon múlna az egész ünnep összeomlása.
Gábor a tűzhelynél állt, és ingerülten kavargatott valamit egy serpenyőben.
— Hol a borsó? — kérdezte ismét.
Katalin szó nélkül kinyitotta az alsó szekrényt, kivette a konzervet, és a pultra tette.
— Nem lehetne normálisan válaszolni? — dörmögte a férfi. — Mindig úgy járkálsz, mint valami mártír.
Katalin nem felelt. Csak letette a dobozt az asztalra, aztán belekapaszkodott a munkalap szélébe, mert a padló hirtelen megbillent alatta. Ebben a pillanatban belépett a konyhába Dóra. Álmos volt, kinyúlt pólót viselt, egyik kezében a telefonját szorongatta. Már nyitotta volna a száját, de aztán megállt, és figyelmesen az anyjára nézett.
— Anya, miért vagy ilyen sápadt?
— Semmi baj — válaszolta Katalin automatikusan.
Dóra közelebb lépett, és váratlanul a homlokára tette a kezét.
— Te tűzforró vagy!
— Jaj, kezdődik — vetette oda Gábor bosszúsan. — Ne csinálj belőle drámát.
— Hogyhogy ne csináljak? Lázas!
— És akkor most mi legyen? A vendégek majd megfőznek maguknak?
Teljes komolysággal mondta. Egy csepp tréfálkozás, egy szemernyi zavar sem volt a hangjában. Dóra lassan leengedte a kezét.
— Te normális vagy egyáltalán?
A konyhában hirtelen csend lett. Gábor élesen felé fordult.
— Tessék?
— Semmi — felelte Dóra hidegen. — Csak kérdeztem.
Katalin érezte, ahogy belül felszökik benne a szorongás. Csak ne most kezdjék. Csak ne kora reggel.
— Ne beszélj így apáddal — mondta halkan.
Dóra elmosolyodott, de a mosolyában semmi vidámság nem volt.
— Veled viszont lehet így beszélni?
Ezzel ki is ment a konyhából. Gábor dühösen kifújta a levegőt.
— Tessék, ez a te nevelésed eredménye. Teljesen elszemtelenedett.
Katalin szó nélkül fogta a kést, és nekilátott a tojásokat aprítani a salátához. Annyira remegett a keze, hogy a penge kétszer is veszélyesen megcsúszott. Közben odakint lassan világosodni kezdett. A szomszéd ház ablakaiban egymás után gyúltak ki a fények: emberek ébredtek, vizet forraltak, készülődtek a saját napjukra. Egy közönséges téli reggel volt. Katalinnak azonban hirtelen úgy tűnt, mintha megfulladna. Nem a láztól, hanem a saját életétől.
Délre a lakás már megtelt hangokkal, ételszaggal és végeláthatatlan sürgés-forgással. Katalin úgy mozgott, mintha víz alatt járna. A láza nem csökkent, sőt a teste egyre nehezebbé és idegenebbé vált, az arca pedig úgy égett, mintha kályha mellé szorították volna. Többször is kisurrant a fürdőszobába, hogy titokban megmérje a hőmérsékletét: harminckilenc, később harminckilenc egész három. De az ünnep már önálló életre kelt, és ebben az életben az ő állapota senkit sem érdekelt különösebben.
Elsőként Erzsébet asszony érkezett meg. Szokás szerint elégedetlen arccal lépett be, olyan tartással, mintha nem vendégségbe jött volna, hanem ellenőrizni a személyzet munkáját.
— Uramisten… — húzta el a szót már az előszobában, miközben kibújt a bundájából. — Nálatok olyan meleg van, mint egy gőzfürdőben. És az egész lakás halszagú. Ablakot nyitni eszetekbe sem jutott?
A konyhába ment, anélkül hogy Katalinnak rendesen köszönt volna, majd leemelte az egyik salátástál fedelét, és fintorogva belenézett.
— A franciasalátát már összekeverted? Minek ilyen korán? Most aztán levet fog ereszteni.
Katalin a mosogató mellett állt, tenyerével a pultnak támaszkodva.
— Erzsébet asszony, később még…
— És túl sok benne a majonéz. Gábor gyerekkora óta nem szereti, ha túl zsíros.
Mintha Katalin tizennyolc év házasság után nem tudta volna, mit szeret és mit nem a férje. Gábor persze azonnal megjelent az anyja mellett, láthatóan felélénkülve.
— Mondtam én neki, anya. De ő mindig mindent a saját feje után csinál.
Erzsébet asszony mély sóhajjal reagált, olyan emberként, akinek egész életében mások ügyetlenségét kell eltűrnie.
— A mai nők olyan kényelmesek lettek. Csak pihenni akarnának. Bezzeg mi régen… Én a műtétem utáni második napon már levest főztem.
Katalin szinte kívülről fújta ezt a történetet: hogyan vették ki Erzsébet asszony vakbelét, ő mégsem „hagyta cserben a családot”; hogyan nem evett soha félkész ételt Gábor néhai apja; és hogyan kell egy igazi nőnek „kézben tartania a házat”. Néha Katalinnak az volt az érzése, hogy az anyósa az ember értékét a kibírt szenvedések mennyiségével méri.
Egy óra körül elkezdtek szállingózni a rokonok. A zaj egyik percről a másikra felerősödött: valaki az előszobában húzta le a csizmáját, más gyümölcsös zacskókat hozott, megint más már a kabátját sem vette le, de hangosan nevetett. Katalin gépiesen terített, tányérokat hordott, igazgatta a szalvétákat, miközben minden elmosódott a szeme előtt.
— Katalinkám, mi ez a savanyú arc? — kérdezte harsányan Gábor unokatestvére, Júlia. — Ünnep van!
— Egy kicsit elkaptam valamit — felelte Katalin halkan.
Erzsébet asszony azonnal közbevágott:
— Ugyan, közönséges megfázás. A mai fiatalabbak már egy kis lázból is tragédiát csinálnak.
Néhányan megértően bólogattak, Katalin pedig egyszerre úgy érezte, már nem is emberként néznek rá, hanem valami hisztis diáklányként, akit rendre kell utasítani rossz viselkedés miatt.
Dóra egész nap komor volt. Szinte ki sem jött a szobájából, amikor pedig végül leült az asztalhoz, azonnal a telefonjába mélyedt.
— Tedd el azt a telefont — szólt rá Gábor élesen. — Emberek ülnek itt.
— Aha — morogta Dóra, fel sem pillantva.
— Milyen hang ez?
— Normális.
Katalin már előre érezte, hogy közeledik a robbanás.
— Dóra…
— Mi az, hogy „Dóra”? — csattant fel hirtelen a lánya. — Mindenki úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Pedig anya rosszul van.
Az asztal körül kínos csönd támadt. Júlia gyorsan belekortyolt a borába, valaki úgy tett, mintha rendkívül lekötné a heringes céklasaláta. Gábor arca vörösre váltott.
— A mi családi dolgainkat majd mi elintézzük itthon, világos?
— Persze — mondta Dóra jegesen. — Ahogy mindig.
Felállt az asztaltól, bement a szobájába, és hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Erzsébet asszony összeszorította a száját.
— Elkényeztettétek azt a lányt. A mi időnkben a gyerekek tisztelték a szüleiket.
— Más lett ez a nemzedék — jegyezte meg óvatosan az egyik vendég.
— Nem a nemzedék más, hanem a nevelés hiányzik — vágta rá az anyósa. — Katalin túl engedékeny. Az asszonynak hallgatnia kell a férjére, akkor a gyerekek sem ülnek a nyakára.
Katalin némán ült, és közben azt érezte, mintha a beszélgetés zaja egyre távolabbról érkezne hozzá. A halántékában dobolás lüktetett, az ételek ízét már alig érzékelte, a szeme előtt arcok, tányérok, kezek villantak fel egymás után. És akkor hirtelen, fájdalmas tisztasággal eszébe jutott egy régi ünnep, talán tizenöt évvel korábbról. Akkoriban Gáborral még friss házasok voltak, ő egy nagy cégnél dolgozott, és felajánlottak neki egy előléptetést. Valódi lehetőség volt, magasabb fizetéssel, felelősséggel, jövővel. A főnöke akkor azt mondta neki: „Katalin, kiváló eszed van, ne szalaszd el ezt az esélyt.” Egy héttel később azonban Gábor komoran megkérdezte: „És akkor ki fog itthon élni? Én feleséget vettem el, nem lakótársat kerestem.” Katalin akkor még azt hitte, ez valahol romantikus is: a férje családot akar, otthont, melegséget, és ő szeretetből, önként mondott le a kinevezésről. Most viszont, láztól égve, az ünnepi asztalnál ülve életében először futott át rajta a kérdés: szerette-e őt ebben a házban valaha is bárki.