Kiértem az udvarra, és egymás után kezdtem bepakolni mindent az autóba. László néhány lépéssel később utánam jött.
— Te meg mit művelsz?
— Csomagolok. Elmegyünk.
— Hová?
— Haza, a városba. Vagy kiveszek egy szobát valahol a folyóparton. Még nem döntöttem el.
Erika és Júlia szinte egyszerre rontottak ki a verandára.
— Mónika, mi ez a cirkusz már megint? — csattant fel Júlia.
— Semmiféle cirkusz nincs — feleltem. — Csak átadom nektek a házat. Pihenni akartatok itt, nem? Tessék. Pihenjetek.
— Hogyhogy pihenjünk? — bizonytalanodott el Erika. — És te hová mész?
— Már mondtam. Elmegyünk. Ti itt maradtok. Minden szoba a tiétek. A hűtő is. A konyha is. Használjátok egészséggel.
Beültettem a gyerekeket a kocsiba. Egyikük sem szólt semmit. László a kapunál állt, láthatóan nem tudta, mit tegyen.
— Mónika, ne kapd fel így a vizet. Maradj. Mindjárt megbeszéljük.
— Nincs miről beszélni — mondtam halkan, de határozottan. — Nem fogok vendégként élni a saját házamban.
Beültem a volán mögé, és beindítottam a motort. Erika odasietett az ablakhoz.
— Hová hurcolod ezeket a gyerekeket ebben a melegben? A dugóba? Ez felelőtlenség!
— Ez az én felelősségem — válaszoltam nyugodtan.
— László! Állítsd meg! — kiabálta az anyja.
László rám nézett, aztán rá. Ott állt kettőnk között, mintha egyik oldalra sem merne lépni.
Lassan elindultam, és a kapuig gurultam. László kinyitotta előttem, majd visszafordult, és egyenesen a szemembe nézett.
— Mónika…
— Dönts — mondtam neki. — Vagy velünk jössz, vagy velük maradsz.
Néhány másodpercig mozdulatlanul állt. Az anyjára pillantott, aki összefont karral várta, mit választ. Aztán László kinyitotta az anyósülés ajtaját, és beült mellém.
— Menjünk — mondta csendesen.
Kihajtottam a kapun. A visszapillantóban még láttam, ahogy Erika utánunk szalad, és valamit kiabál. Júlia a verandán ácsorgott, Gábor pedig értetlen arccal nézte az egészet.
Egy darabig senki sem beszélt. A gyerekek hátul ugyanúgy hallgattak, mint mi elöl. Körülbelül húsz perc telhetett el, amikor megszólalt László telefonja. Az anyja hívta.
Nem vette fel. Erika még ötször próbálkozott. Végül üzenetet küldött. László ránézett a kijelzőre, majd felolvasta:
„Kapcsoljátok vissza a vizet és az áramot! Itt vagyunk minden nélkül! Ez felháborító!”
Elmosolyodtam. Mielőtt elindultunk, lekapcsoltam az áramot a biztosítéktáblánál, elzártam a vizet, és magammal vittem a kulcsot ahhoz a melléképülethez is, ahol az aggregátor állt.
— Üljenek ott egy órácskát — mondtam. — Hátha addig gondolkodnak.
László úgy nézett rám, mintha most látna először igazán.
— Ezt komolyan megcsináltad?
— Teljesen komolyan.
Végül egy folyóparti szállodába mentünk. Két éjszakára vettünk ki szobát, olyat, amelyikből a vízre lehetett látni. A gyerekek arcára végre visszatért a mosoly. Alig tettük le a csomagokat, már szaladtak is fürdeni.
Este Erika még legalább tízszer telefonált. Követelte, hogy menjünk vissza, kapcsoljuk fel az áramot, mert a hűtőben tönkremegy az ételük.
Nem vettem fel. László sem.
Másnap reggel ő hívta fel az anyját.
— Anya, holnap este visszamegyünk. Addigra szeretném, ha elmennétek.
A telefonból még én is hallottam a kiabálását. Sértések, vádak, hisztéria. Minden volt benne.
Vasárnap este tértünk vissza a nyaralóba. A rokonság addigra eltűnt. A házban rendetlenség fogadott minket: mosatlan edények tornyosultak a konyhában, maradékok száradtak az asztalon, a szemét pedig ott bűzlött a sarokban, mintha senkinek sem jutott volna eszébe kivinni.
A hűtő viszont üres volt. Mindent elvittek, ami az övék volt. Még azt is, amibe már beleettek.
Az asztalon Erika kézírásával egy cédula hevert:
„Szívtelen önzők vagytok. Én ide többet be nem teszem a lábam. László, én szültelek, én neveltelek fel, te pedig ezt a…” A folytatás már csak rólam szólt, válogatott sértésekkel.
Összegyűrtem a papírt, és kidobtam a kukába. Aztán visszanyitottam a vizet, felkapcsoltam az áramot, és nekiláttam rendet tenni.
László szó nélkül segített. A gyerekek közben kint játszottak az udvaron. Végre nyugalom volt. Nem lökdöste őket senki, nem ordított rájuk idegen gyerek, nem kellett félve kerülgetniük mások holmiját.
Estére a ház újra tiszta lett. Feltettem a vízforralót, aztán kiültünk a verandára. Teát ittunk lekvárral, és hosszú idő óta először úgy éreztem, valóban a saját helyemen vagyok.
Erika két hétig nem jelentkezett. Aztán Júlia hívott fel. A hangja jeges volt.
— Anya megsértődött. Azt mondja, ő biztosan nem fog először telefonálni.
— Júlia, add át neki, kérlek: ha kész bocsánatot kérni, meghívom a nyaralóba. De csak az én feltételeimmel.
— Te aztán makacs vagy! — vágta rá, majd lecsapta a telefont.
Három hónap telt el azóta. Júlia időnként dühös üzeneteket küld. A rokonság a hátam mögött suttog. Azt mondják, kegyetlen vagyok.
László néha óvatosan célozgat rá, hogy talán ünnepekre mégis meg lehetne hívni az anyját.
— Majd ha bocsánatot kér — felelem ilyenkor. — Akkor beszélhetünk róla.
— Ő nem érti, miért kellene bocsánatot kérnie.
— Nem érti? Elfoglalta a hűtőt. A lányunkat elkényeztetettnek nevezte. Gondolkodjon csak egy kicsit, hátha eszébe jut.
Erre László többnyire elhallgat. Azóta nem erőlteti.
Én pedig minden hétvégén kimegyek a nyaralóba. Beleteszem az ételeket a saját hűtőmbe. A gyerekeim a saját szobájukban alszanak. Senki nem kiabál velük. Senki nem löki félre őket.
Csend van. És a gyerekeim boldogok.
Hogy megbántam-e? Egyetlen pillanatra sem.
Az én nyaralóm. Az én gyerekeim.