A fiamat próbáltam lefektetni a délutáni alvásra. Nálunk ez nem szeszély volt, hanem megszokott rend: ha kimaradt a pihenő, estére kezelhetetlenül nyűgössé vált. Csakhogy abban a lármában még egy felnőtt sem tudott volna elszenderedni, nemhogy egy ötéves gyerek.
— Erika, megtenné, hogy egy kicsit lehalkítja? — kértem tőle visszafogottan. — A kisfiam aludni készül.
— Fényes nappal? — nézett rám értetlenül. — Ugyan már, micsoda butaság ez? Menjen inkább levegőzni. A friss levegő többet ér minden alvásnál.
— Ötéves — feleltem. — Szüksége van a napirendre.
— Pont ezért ilyen gyengék manapság a gyerekek — jelentette ki oktató hangon az anyósom. — Mindent percre pontosan akartok. Beosztás, szabály, rendszer. Régen nem volt ez a sok ostobaság, mégis felnőttek az emberek, méghozzá egészségesen.
Ekkor Gábor betoppant kintről. Sáros cipőben, egyenesen végig a frissen felmosott padlón. Előző nap mostam fel, a világos linóleumon pedig azonnal sötét csíkok maradtak utána.
— Gábor, legyen szíves, vegye le a cipőjét — szóltam rá udvariasan.
— Ja, persze, bocs — legyintett. — Elfelejtettem.
De ennyiben is hagyta. A cipő maradt a lábán, ő pedig továbbment a konyhába. Kinyitotta a hűtőt, kivett belőle egy doboz gyümölcslevet, ott helyben felbontotta, és közben a padlóra löttyintett belőle. Természetesen eszébe sem jutott feltörölni.
Én töröltem fel a ragacsos tócsát. Egy szót sem szóltam.
Nem sokkal később Júlia mindenkit asztalhoz hívott. Elkészült a leves. Tányérokba merte, kenyeret rakott mellé, aztán előkerült az ő szalonnájuk és a zöldfűszerük is.
— Egyenek, amíg meleg — adta ki az utasítást.
A gyerekeim némán ültek a helyükön. Nem szerették a borsólevest. Én általában cérnametéltes levest főztem nekik, vagy krumplilevest, valami könnyebbet, amit szívesen megettek.
— Nóra, kóstold meg — hajoltam oda a lányomhoz halkan. — Csak pár kanállal.
— Anya, nem kérem — suttogta vissza.
Júlia persze azonnal meghallotta.
— Hogyhogy nem kéri? — csattant fel. — Finom leves! Három órán át főztem!
— Nem szereti a borsólevest — magyaráztam.
— Akkor szoktasd hozzá! — háborodott fel Júlia. — El van kényeztetve ez a kislány. Amit elé tesznek, azt kell megenni. Nem étteremben vagyunk.
Felálltam az asztaltól, és megfogtam a gyerekeim kezét.
— Gyertek, főzök nektek egy kis tésztát.
— Leülni! — mordult rájuk Erika. — Hová indultok? Júlia dolgozott vele! Meg fogjátok enni azt a levest!
A lányom összerezzent. Éreztem, ahogy a kis keze megfeszül az enyémben.
— Erika, a gyerekeimmel ne kiabáljon — mondtam határozottan.
— Én nem kiabálok! Nevelek!
László letette a kanalát, és az anyjára nézett.
— Anya, ezt ne.
— Mit ne? — fordult felé indulatosan. — Te csak ülsz és hallgatsz! A feleséged a fejedre nőtt, a gyerekek meg teljesen el vannak eresztve. Nagymamaként jogom van kimondani, amit gondolok!
Ebéd után Júlia nekilátott szétszórni a holmijait a szobákban. Erika pedig körbejárta a házat, mintha szállást szemlézne. Végül benyitott a lányom szobájába.
— Ez jó lesz nekem — közölte elégedetten. — Nagy az ágy. Friss ágyneműt adtok?
— Ez Nóra szobája — mondtam. — A lányomé.
— És akkor mi van? Egy hétvégére igazán összehúzhatja magát. Majd alszik a kanapén.
Nóra az ajtóban állt. Csak nézett minket, tágra nyílt, rémült szemmel.
— Nóra a saját szobájában fog aludni — ismételtem meg.
— Jaj, micsoda kis hercegnő lett belőle! — lépett közelebb Júlia is. — A mi időnkben a gyerekeket megtanították osztozni. Meg arra, hogy engedjenek az idősebbeknek. Most meg? Csupa önzés mindenhol.
Megfogtam a lányom kezét, kivezettem a szobából, és becsuktam magunk mögött az ajtót.
— Anya, ki fognak innen rakni? — kérdezte remegő hangon.
— Nem — feleltem. — Senki nem rak ki.
Ezután megkerestem Lászlót. A tornácon ült, és a telefonját nyomkodta.
— László, az anyád ki akarja költöztetni Nórát a szobájából.
— Mónika, ez csak két nap — tette félre kelletlenül a telefont. — Nóra kibírja.
— Nem. Ez az ő szobája. Minden hétvégén itt van. Ez az ő helye.
— Anyának kényelmetlen lenne a kanapén.
— Akkor menjenek haza. Vagy vegyenek ki szobát a faluban.
Úgy meredt rám, mintha valami képtelenséget mondtam volna.
— Miféle szobát? Ők a családom. Az anyámról beszélsz.
— Arról az anyádról, aki előzetes szó nélkül beállított. Elfoglalta a hűtőnket, a gyerekeimet kitúrná a szobájukból, és úgy rendelkezik a konyhámban, mintha az övé lenne.
Erika ekkor kijött a tornácra, és leült a fia mellé.
— Lacikám, látod? — sóhajtott színpadiasan. — A feleséged botrányt csinál. És miért? Egy elkényeztetett kislány szobája miatt. Meg egy hűtő miatt. Micsoda kicsinyesség.
— Anya, Mónika egyszerűen fáradt — próbálta László erőtlenül védeni a helyzetet.
— Ugyan mitől lenne fáradt? — vágott vissza Erika. — Mindent hoztunk magunkkal. Mi főzünk, majd takarítunk is. Ő akár egész nap feküdhetne és pihenhetne. Ehelyett fintorog.
Nem válaszoltam. Megfordultam, bementem a házba, elővettem a táskákat, és pakolni kezdtem. A saját ruháimat. A gyerekek holmiját. László dolgait is.
A gyerekek ijedten figyeltek.
— Anya, elmegyünk? — kérdezte Nóra halkan.
— Igen — mondtam. — Szedjétek össze a játékaitokat.
Szó nélkül engedelmeskedtek. Gyorsan megtöltötték a hátizsákjaikat, én pedig beraktam a ruhákat, összeszedtem az iratokat, és kivettem a kamrából a hűtőtáskát is a maradék élelmiszerrel. Aztán felkaptam a csomagokat, és elindultam kifelé.