— Hát… anya is rengeteg mindent hozott — mondta László bizonytalanul. — Mi lenne, ha tényleg levinnénk a mieinket a pincébe? Ott hűvös van. Nem lesz baja.
— László, ez a mi hűtőnk! A mi nyaralónkban!
— Mónika, ne veszekedjünk már egy hűtő miatt — próbált átölelni. — Kibírjuk ezt a hétvégét. Úgyis hamar elmennek.
— Anyád azt mondta, egész hétvégére maradnak.
Erre elhallgatott. Bűntudatosan nézett rám.
— Nem tudtam, hogy így állítanak be. Anya egyáltalán nem szólt előre.
Nem válaszoltam. Sarkon fordultam, visszamentem a konyhába, összeszedtem a saját élelmiszereinket, és újra zacskókba pakoltam mindent. Aztán levittem az egészet a pincébe.
Erika elégedetten mosolygott, mintha győzött volna. Júlia már a vízforralót tette fel. Gábor kiment a tornácra, a gyerekek pedig úgy rohantak végig a házon, mintha játszótérre érkeztek volna.
— Mónikám, mi Júliával majd egy szobában alszunk — kezdte Erika, mintha ez már eldöntött tény volna. — Gábor a fiúkkal megy a másikba. Ti meg Lászlóval és a gyerekeitekkel elfértek a harmadikban. Vagy a gyerekek alhatnak a nappali kanapéján is.
Megálltam, és ránéztem.
— Erika, a lányom a saját szobájában alszik. A fiam is a sajátjában. Mi pedig Lászlóval a miénkben.
— Ugyan már — legyintett. — A gyerekeknek még izgalmas is a kanapén. Olyan, mint egy táborozás. Nekünk, felnőtteknek viszont rendes ágy kell.
— Nem — mondtam határozottan. — A gyerekeim a saját szobájukban fognak aludni.
Júlia azonnal közbeszólt:
— Mónika, ne légy már ilyen irigy. Csak két napra jöttünk. Ennyit igazán kibírhatsz.
Erika közelebb lépett, és megfogta a kezemet.
— Mónikácska, drágám. Te is érted, ugye? Család vagyunk. A családban meg osztozni kell. Nektek van nyaralótok, nekünk nincs. Ti minden hétvégén kijöttök ide levegőzni, mi meg bent fulladozunk a városban.
Kihúztam a kezem az övéből, és az ablakhoz mentem. Kinéztem a kertre. Tegnap még én locsoltam végig az ágyásokat. Úgy terveztem, ma a gyerekekkel együtt kigyomláljuk a répát.
Az udvaron közben Júlia unokaöccsei már javában szaladgáltak. Átgázoltak a virágágyásaimon, bottal leverték a pipacsok fejét. A fiam kiszaladt hozzájuk, mert szeretett volna velük játszani.
Az egyikük ellökte. Valami csúnyát is odakiáltott neki. A kisfiam sírva fordult vissza, és berohant a házba.
Kimentem az udvarra, és magamhoz hívtam a fiúkat.
— Srácok, itt virágok vannak. Kérlek, ne tapossátok le őket.
— Nem direkt volt — vágta rá a nagyobbik flegmán.
— Rendben, de most már tudjátok. Játsszatok óvatosabban.
Elrohantak a hinta felé. Én visszamentem a házba. A fiam a kanapén ült, sértődötten szipogott, a lányom pedig átkarolta.
— Anya, meglöktek — panaszkodott.
— Tudom, kicsim. Próbálj még egy kicsit türelmes lenni.
Visszatértem a konyhába. Júlia addigra már a saját ennivalójukat szedte tányérokra: szalámis szendvicsek, felszeletelt sajt, közben kávét főzött.
— Mónikám, hozd már a tányérokat — utasított. — Reggelizzünk. A gyerekeid biztos éhesek.
A serpenyőre néztem. A palacsinták régen kihűltek. A fele meg is kapta az alját, mert félbehagytam a sütést, amikor ez az egész felfordulás elkezdődött.
— Nekem már megvolt a reggelire való — mondtam. — Palacsintát sütöttem.
— Jaj, hagyd már azt a palacsintát — intett Júlia. — Itt van ez a drága szalámi. Inkább egyétek ezt.
László leült az asztalhoz, és elvett egy szendvicset. A gyerekeim tanácstalanul néztek rám. Ők lekváros palacsintára vártak. Reggel megígértem nekik.
Leültem melléjük, és átöleltem a vállukat.
— Gyertek, sütök nektek gyorsan frisset.
— Hol sütnél? — nézett rám Júlia meglepetten. — Foglalt a tűzhely. Most teszem fel a levest. Mindenkinek. Ebédre. Meg krumplit és kását főzök holnapra, húst is sütök.
Felálltam, odamentem a tűzhelyhez, és feltettem a saját serpenyőmet.
— Szükségem van egy helyre.
Júlia arca elborult. Erika is rosszallóan nézett rám.
— Mónika, ne hisztizz — szólt rám szigorúan az anyósom. — Júlia mindenkire főz.
— Én pedig befejezem a gyerekeim reggelijét. Palacsintát várnak.
— Egyenek szendvicset! — csattant fel Júlia. — Ott a sajt, ott a szalámi. Minek ez a válogatás?
László tovább hallgatott. Rágta a szendvicsét, és a tányérját bámulta.
Félretoltam az egyik lábast, bekapcsoltam a főzőlapot, olajat öntöttem a serpenyőbe, és elkezdtem kisütni a palacsintákat. Júlia mellettem állt, és idegesen kopogtatta a kanalat az asztal széléhez.
— Direkt csinálod, ugye? — sziszegte. — Csak azért is?
Nem feleltem. Némán sütöttem tovább. A gyerekeim az asztalnál ülve vártak. Amikor elkészült, mindkettőjük elé tettem egy-egy palacsintát lekvárral. Csendben ettek.
Dél felé még elviselhetetlenebbé vált a helyzet. Júlia főzött, a konyha megtelt gőzzel, az ablakok bepárásodtak, de eszébe sem jutott kinyitni őket. Olyan hőség lett bent, hogy alig lehetett levegőt venni.
Erika eközben berendezkedett a nappaliban. Feltekerte a televízió hangerejét, és valami beszélgetős műsort nézett. A műsorvezető üvöltött, a vendégek egymás szavába vágtak.