Péntek este érkeztünk ki a nyaralóba a férjemmel, Lászlóval. A gyerekeket is magunkkal vittük: a kislányunk nyolcéves, a fiunk öt. Semmi különöset nem terveztünk, csak egy békés hétvégét. Egy kis kertészkedés, grillezés, séta a folyóparton — ennyi bőven elég lett volna.
Ahogy megérkeztünk, első dolgom volt telepakolni a hűtőt. Három napra vásároltam be előre. Vettem húst a sütögetéshez, friss zöldségeket, tejet a gyerekeknek, gyümölcsöt, joghurtot, mindent, amire szükségünk lehetett. Szépen elrendeztem a polcokon, minden pontosan elfért, mintha csak oda tervezték volna.
Este nyugodtan feküdtünk le. A gyerekek elfáradtak az úton, alig ért a fejük a párnához, már aludtak is. Én közben magamban elterveztem a másnap reggelt: palacsintát sütök, aztán elmegyünk a gyerekekkel a folyóhoz.
A szombat reggel úgy indult, ahogy az ember egy vidéki hétvégét elképzel. Besütött a nap az ablakon, madarak csicseregtek odakint, a házban pedig csend volt. Én keltem fel elsőként, kimentem a konyhába, feltettem a vizet teának, majd elővettem a palacsintasütőt.
László még aludt, a gyerekek szintén. Jólesett ez a nyugalom. Azt hittem, ilyen lesz az egész hétvége.
Kilenc óra körül azonban autó gördült be a kapu elé. Kinéztem az ablakon, és megláttam, hogy az anyósom, Erika száll ki belőle. Csakhogy nem egyedül érkezett.
Vele volt a lánya, Júlia, Júlia férje, Gábor, és a két fiuk, két kamasz srác. Négyen jöttek vele, vagyis összesen öten állítottak be hozzánk minden előzetes jelzés nélkül.
Kimentem eléjük. Udvarias mosolyt erőltettem magamra.
— Jó reggelt. Gyertek be.
Erika puszit nyomott az arcomra. Júlia alig láthatóan biccentett, Gábor kezet nyújtott, a gyerekek pedig már rohantak is befelé a házba, mintha mindig is ott laktak volna.
— Itt is alszunk! — jelentette be az anyósom vidáman. — Úgy gondoltuk, kijövünk hozzátok a hétvégére. Olyan szép az idő.
Egy pillanatra szóhoz sem jutottam. Még csak fel sem hívtak. Nem kérdeztek, nem egyeztettek, egyszerűen megjelentek az egész családdal. Mégsem mondtam semmit. Végül is rokonok, gondoltam.
Gábor közben hatalmas bevásárlótáskákat kezdett kipakolni az autóból. Legalább öt nagy szatyrot cipelt, mindegyik tömve volt. Júlia még kettőt vett magához, a fiúk hátizsákokkal vonultak be.
— Hoztunk ennivalót is — közölte Erika. — Nehogy nektek kelljen minket etetni.
Ez első hallásra figyelmes gesztusnak tűnt. Bevallom, még meg is könnyebbültem. Azt hittem, legalább nem nekem kell majd egy egész hadseregre főznöm.
A táskákat bevitték a konyhába. Gábor egyenesen a hűtőhöz lépett, kitárta az ajtaját, és belenézett.
— Hűha, ez tele van — állapította meg.
— Sebaj, csinálunk helyet — lépett mellé Júlia.
Én a tűzhelynél álltam, éppen fordítottam volna meg a palacsintát. Először fel sem fogtam, mire készülnek.
Aztán Júlia elkezdte kiszedni az én ételeimet a hűtőből. Mindenféle kérdés nélkül. Kivette a húsos csomagokat, a tejet, a zöldségeket, és kirakta őket az asztalra.
— Mit csináltok? — kérdeztem döbbenten.
— Helyet csinálunk — felelte teljes nyugalommal. — Valahová nekünk is be kell pakolnunk a dolgainkat.
— De ezek az én ételeim. Én vásároltam be a hétvégére.
Ekkor Erika is beleszólt:
— Mónikám, ne légy már ilyen kicsinyes. A tiéteket tegyétek ki valahová, nincs elég hely. Ott a kamra, vigyétek oda. Nekünk szükségünk van a hűtőre, sok mindent hoztunk, nem romolhat meg.
Csak álltam, és néztem, mi történik. Alig hittem a szememnek. Az én hűtőmből, az én házamban pakolták ki az én ételeimet, hogy a sajátjukat betehessék a helyükre.
— Erika, várjunk egy pillanatot — próbáltam higgadt maradni. — Beszéljük meg normálisan. Talán elfér minden, ha átrendezzük.
— Ugyan már, nem fog beférni — legyintett. — Hoztunk három kiló darált húst, csirkét, felvágottat, sajtokat, két tortát, kész salátákat. A ti zöldségetek és paradicsomotok elvan kint is. Nincs akkora hőség.
Júlia ekkor már a saját műanyag dobozaikat rakta a polcokra. Gábor húsos zacskókat tuszkolt be melléjük.
— A te tortádat ki kell venni — fordult hozzám Júlia. — Nekünk két nagy tortánk van, azoknak kell a hely.
A kezemben még mindig ott volt a palacsintalapát. A serpenyőben közben odakapott a tészta, de észre sem vettem.
Az asztalon egyre magasabb kupacban álltak a saját dolgaink. Három kiló hús a grillezéshez. Salátának való zöldségek. Tej, joghurtok a gyerekeknek. Sajt, vaj, tojás. Minden, amit előző nap gondosan összeválogattam a boltban.
— Mónikám, miért állsz ott, mint akit odaszögeztek? — nézett rám Erika. — Pakold el a holmitokat. Van egy láda a kamrában, tedd bele.
— A kamrába? Ott meleg van! A hús egy nap alatt megromlik!
— Akkor főzd meg ma — vont vállat. — Ami pedig marad, azt le lehet vinni a pincébe. Ott hűvösebb van.
Megdermedtem. Éreztem, ahogy elönt a düh. A saját szemem előtt vették birtokba a házamat, mintha nekem ehhez semmi közöm nem lenne.
Ekkor László kilépett a hálószobából. Álmos volt, kócos, még alig tért magához. Meglátta a zsúfolt konyhát, és rögtön felderült az arca.
— Ó, anya! Júlia! — örvendezett.
— László — szóltam rá visszafogott hangon. — Beszélhetnék veled egy percre?
Félrehúzódtunk. Halkan, de gyorsan elmagyaráztam neki, mi történt. Az asztal felé mutattam, amelyet teljesen elleptek a mi kipakolt élelmiszereink.
— Kiszedték az összes ennivalónkat a hűtőből. Azt mondták, tegyem a kamrába. A hús ott estére tönkremegy.
László a hűtőre pillantott. Valóban már az ő dobozaik, zacskóik és tortáik sorakoztak benne.