— Azzal, hogy újra meg újra az orrom alá dörgöli, mennyire semmirekellő vagyok?
— Ne dramatizáld túl — Márk arca megrándult az ingerültségtől. — Anya, ülj le. Mindjárt tisztázzuk ezt az egészet.
— Nincs mit tisztázni — Anna lassan megrázta a fejét. — Öt éven át nyeltem ezeket a megaláztatásokat. Elég volt.
— Akkor mit akarsz? — kérdezte Márk, és idegesen beletúrt a hajába.
— Azt, hogy végre döntsd el, ki mellé állsz — felelte Anna halkan, mély levegőt véve. Maga is csodálkozott rajta, milyen nyugodtan csengenek a szavai. — Vagy határt szabsz az anyádnak, vagy keress magadnak másik lakást.
— Most komolyan választás elé állítasz? — Márk hitetlenkedve meredt rá. — Azt várod, hogy döntsek közted és az anyám között?
— Nem — javította ki Anna. — Azt várom, hogy válassz a tisztelet és a megalázás között. A saját otthonomban jogom van ahhoz, hogy emberként bánjanak velem.
— Márk, hallod te ezt? — Mónika görcsösen belekapaszkodott a fia karjába. — Hálátlan teremtés! Mi mindent megtettünk érte!
Anna nem szólt többet. Csak állt, és várt. A szíve úgy vert, mintha a torkában dobogna, de most már nem hátrálhatott meg. Nem megint. Nem most.
Márk tekintete ide-oda járt az anyja és a felesége között. Hosszúnak tűnő másodpercek után végül Mónika felé fordult.
— Gyere, anya — mondta fojtott hangon. — Beszélnünk kell.
Anna némán nézte, ahogy kimennek. Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, a lakás hirtelen túl csendesnek, túl üresnek tűnt. Valahol legbelül már akkor tudta: Márk nem fog visszajönni úgy, ahogy elment.
És pontosan így történt. Aznap este megjelent, összeszedte a ruháit, néhány személyes holmiját, és elpakolta őket a bőröndjébe. Anna szó nélkül figyelte, ahogy a házassága darabokra hullik. Furcsa módon nem érzett fájdalmat. Még csak igazi bánatot sem. Inkább valami könnyű, tiszta megkönnyebbülés áradt szét benne, mintha végre letehetett volna egy terhet, amelyet öt hosszú éven át cipelt a vállán.
Három év telt el.
Anna elegáns kosztümben sétált a belváros egyik forgalmas utcáján. Miután befejezte a tanfolyamot, egy kisebb cégnél kapott állást könyvelőasszisztensként. Nappal dolgozott, esténként tanult, és minden erejével azon volt, hogy talpra álljon. Egy év múlva előléptették. A következő évben pedig már egy építőipari vállalat főkönyvelőjeként dolgozott.
Az egyik kereszteződésnél hirtelen ismerős alakot pillantott meg.
Márk volt az.
Megviseltnek látszott, a tekintetéből hiányzott a régi magabiztosság. Amikor felismerte Annát, megtorpant. Kinyitotta a száját, de elsőre nem talált szavakat.
— Anna? Hogy vagy?
— Nagyon jól — válaszolta nyugodtan, és végigmérte őt. — És te?
— Megvagyok — Márk zavartan vállat vont. — Anya mostanában betegeskedik. Én gondoskodom róla.
— Sajnálom — bólintott Anna.
— És te… nem mentél újra férjhez? — kérdezte tétován, egyik lábáról a másikra állva.
— Egyelőre nem — mosolyodott el Anna. — Tudod, a munka. Most már az Ép-Invest Kft. főkönyvelője vagyok.
— Ez… remek — Márk erőltetett mosolyt húzott az arcára. — Mindig tudtam, hogy sokra viszed.
— Valóban? — Anna enyhén felvonta a szemöldökét. — Kár, hogy annak idején ezt sosem mondtad.
Kellemetlen csend telepedett közéjük.
— Nos, sok szerencsét — mondta végül Anna, és egy apró biccentéssel jelezte, hogy a beszélgetés a részéről véget ért.
— Esetleg találkozhatnánk valamikor — vetette fel Márk bizonytalanul. — Megihatnánk egy kávét.
— Köszönöm, de nem — rázta meg a fejét Anna. — Mennem kell. Örülök, hogy láttalak.
Azzal elsétált mellette.
Ahogy továbbhaladt az utcán, arra gondolt, milyen jókor találta meg magában az erőt, hogy megváltoztassa az életét. Az öt évnyi megaláztatás megtanította arra, hogy értékelje önmagát. Az élete valójában csak most kezdődött el igazán, és ebben az új életben többé nem maradt hely azoknak, akik nem tudtak tisztelettel bánni másokkal.