Aznap este kimerülten ért haza, mégis volt benne valami csendes elégedettség. A jó érzés azonban már az előszobában szertefoszlott: a cipőtartó mellett ott sorakozott az anyósa ismerős cipője.
— Nocsak, megérkezett a mi nagy dolgozó asszonyunk! — Mónika a konyhában ült, egyenes háttal, mintha nem is vendégségben, hanem trónon foglalna helyet. — Már azt hittük, ma sem kerülsz elő.
— Jó estét — préselt ki magából Anna egy udvarias mosolyt, miközben igyekezett nem találkozni az asszony tekintetével. — Nem tudtam, hogy át tetszik jönni.
— Talán engedélyt kell kérnem, ha a fiamhoz szeretnék benézni? — Mónika finoman felvonta a szemöldökét. — Csak gondoltuk, együtt vacsorázunk. Remélem, ez nem okoz neked gondot.
Márk az asztalnál ült, és a telefonja képernyőjébe menekült. Pontosan úgy, ahogy mindig, amikor az anyja elkezdte a maga apró, mérgező megjegyzéseit.
— Dehogy okoz — felelte Anna összeszorított fogakkal, közben lázasan azon törte a fejét, mit lehetne gyorsan az asztalra tenni.
— Ne fáradj, mi már ettünk — intett Mónika az üres tányérok felé. — Márk olyan későn jön haza a munkából, éhesen. Téged meg ilyenkor hiába vár az ember.
— Tanfolyamon voltam — mondta Anna, és feltette a vizet forrni. — A tanulás időt vesz igénybe.
— Tanulás! — horkant fel Mónika. — A te korodban már a családdal kellene foglalkozni, nem mindenféle kurzusokra rohangálni. Márk ígéretes vezető egy autószalonban, neki otthonra van szüksége, nem egy állandóan üres lakásra.
Anna ajka vékony vonallá feszült, az ujjai önkéntelenül ökölbe záródtak. Mégsem szólt vissza. Ahogy máskor sem. Márk miatt. A házasságuk miatt. És azért a jövőért, amelyben egyszer már nem „a takarítónő” lesz, hanem elismert szakember.
— Anya, ezt most ne — szólalt meg végre Márk, anélkül hogy igazán felemelte volna a hangját. — Anna fáradt.
— Én csak a te boldogságodat tartom szem előtt — sóhajtott Mónika teátrálisan. — Elvehetted volna Dórát is, az autószalon igazgatójának lányát. Ehelyett te…
— Anya — vágott közbe Márk, ezúttal már figyelmeztető éllel.
— Jól van, jól van — állt fel Mónika az asztaltól, mintha ő lett volna a megbántott fél. — Csak azért jöttem, hogy emlékeztesselek benneteket: holnap nálunk ebédeltek. És most az egyszer ne késsetek!
Amikor végre becsukódott mögötte az ajtó, Anna hosszú, reszketeg levegőt engedett ki. A feszültség lassan lecsúszott a válláról, de a helyét azonnal elfoglalta a fáradtság.
— Ne haragudj anyám miatt — tárta szét a kezét Márk bűntudatosan. — Tudod, milyen.
— Tudom — válaszolta Anna tompán. — Öt éve tudom.
— Csak aggódik értem — Márk átkarolta a vállát, mintha ezzel mindent helyre lehetne tenni. — Ne vedd ennyire magadra.
Anna bólintott, mert nem maradt ereje vitatkozni. Már előre látta a másnapi ebédet: újabb megjegyzések, újabb szúrások, újabb órák, amikor mosolyogva kell lenyelnie mindent. De kibírja. A családjáért. És azért az életért, amelyről biztosan hitte, hogy egyszer elérkezik.
A vasárnapi ebéd pontosan olyan nehéznek bizonyult, amilyennek Anna sejtette. Mónika egymás után tette az asztalra a gondosan elkészített fogásait, és közben egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy odaszúrjon a menye főztjének.
— Látod, Anna, így kell rendes ételt készíteni — jelentette ki, miközben letette eléjük a sültet. — Nem azokkal a félkész vacakokkal etetni a fiamat, amiket te szoktál.
Anna kényszerítette magát, hogy mosolyogjon.
— Márknak eddig nem volt panasza arra, amit főzök.
— Márk túl jól nevelt ahhoz, hogy panaszkodjon — sóhajtott Mónika sokatmondóan.
Anna inkább elhallgatott, és a férjére nézett. Márk közönyös arccal ült az asztalnál, és szemmel látható élvezettel ette az anyja fasírtját.