Jogilag most az ügyfelem tulajdonában álló magánterületen tartózkodik, méghozzá az ő engedélyének köszönhetően. Eszter asszony rendkívüli nagylelkűségről tett tanúbizonyságot azzal, hogy mindeddig megtűrte önöket itt.
Mária a mellkasához kapott, és szinte belezuhant a legközelebbi fotelbe.
— Eszterkém… kislányom… hát hogy mondhatsz ilyet? Hiszen mi egy család vagyunk! Gábor csak elbotlott, mindenkivel megesik! Megszédült, ennyi az egész! El fogja küldeni azt a kis fruskát, ugye, Gáborkám? Mondd meg neki!
Könyörgő tekintettel fordult a fiához, Gábor azonban nem válaszolt. Csak állt ott, nehézkesen kapkodva a levegőt. A magabiztos, sikeres férfi gondosan felépített álarca egyetlen pillanat alatt lehullott róla. Már nem az a fényesre csiszolt, öntelt ember állt előttem, hanem egy megroggyant, hirtelen megöregedett férfi, aki épp most értette meg, hogy mindent elveszített. Mert a vállalkozása is az én csendes, háttérből érkező támogatásaimon élt; ezeket pedig pontosan egy hete állítottam le, azon a napon, amikor tudomást szereztem Lilla létezéséről.
— Lilla nem fog ideköltözni, Mária — feleltem nyugodtan. — És a függönyöket sem kell lecserélni. Nekem tetszenek. Önöknek viszont ideje indulni. A dobozok, ahogy olyan kedvesen megjegyezte, már készen állnak.
— Nem dobhatsz ki az utcára! — tört ki Gáborból. — Neked adtam az életem legjobb éveit! Én tartottalak el!
— Legalább most ne hazudj. Mindketten pontosan tudjuk, az elmúlt tíz évben ki tartott el kit — léptem közelebb hozzá, és egyenesen a szemébe néztem. — Két órát kapsz, hogy összepakolj. Az idő mostantól számít. A biztonságiak figyelni fogják, hogy kizárólag a személyes holmijaidat vidd magaddal. A festmények egyébként maradnak. Az alapítvány pénzéből vásároltuk őket.
Az ezt követő két óra életem egyik legszánalmasabb jelenete volt. Gábor fogai között szitkozódva hajigálta a bőröndökbe az ingeit, öltönyeit, nyakkendőit. Mária a folyosón zokogott, és hangosan siránkozott arról, milyen kegyetlenek és hálátlanok lettek manapság a nők. Egy ponton megpróbált észrevétlenül becsúsztatni a táskájába egy készlet ezüst evőeszközt, de az egyik biztonsági ember udvarias, ugyanakkor ellentmondást nem tűrő mozdulattal visszavette tőle.
Én közben a fotelben ültem, egy frissen főzött, forró kávét tartva a kezemben, és különös, már-már meglepő nyugalommal figyeltem őket. Belül lassan melegség áradt szét bennem. Nem káröröm volt ez, nem bosszúvágy, hanem valami mélyebb, tisztább érzés: az igazság gyógyító bizonyossága. Többé nem kellett szerepet játszanom. Nem kellett kisebbnek mutatnom magam, nem kellett elrejtenem az eszemet és az erőmet csak azért, hogy Gábor törékeny önérzete ne repedjen meg. Szabad voltam.
Amikor végül Gábor két bőrönddel a kezében megállt az ajtóban, még egyszer visszafordult. A szemében a tehetetlen düh könnyei csillogtak.
— Egyedül fogsz maradni. Egy öreg, senkinek sem kellő nő leszel ebben az üres lakásban.
Elmosolyodtam. Őszintén. Könnyedén.
— Magammal maradok, Gábor. És hidd el, ez egészen jó társaság. Ég veled.
Az ajtó becsukódott mögöttük. A zár halkan kattant.
Márk, aki mindvégig kissé félrevonulva követte az eseményeket, odalépett hozzám, és egy mappát tett az asztalra.
— A válókeresetet és a fennmaradó vagyon megosztására vonatkozó kérelmet már benyújtottuk. A cége számláit zárolták. Hibátlanul végigvitte, Eszter.
— Köszönöm, Márk. Iszik velem valamit? Van egy remek konyakom. Pont az, amelyiket Gábor valami igazán különleges alkalomra tartogatott.
— Örömmel — mosolyodott el az ügyvéd.
Odamentem a hatalmas ablakhoz. A nap már lebukott, a város pedig milliónyi fénnyel ragyogott odalent. A lakás, amely reggel még aranykalitkának tűnt, ahol majdnem megfulladtam a hazugságoktól és a színleléstől, most egészen másként lélegzett. Szabadon. Végigsimítottam a bársonyfüggönyön. Máriának nem volt igaza. Egyáltalán nem voltak komorak.
Gyönyörűek voltak.
Pont, mint az új életem, amely ebben a pillanatban kezdődött el.