Amikor visszaléptem a nappaliba, szinte ugyanabban a pillanatban csengettek. Nem egyszer, nem tétován: három határozott, sürgető csengés hasított bele a levegőbe.
— Ó, biztosan a futár az! Lillával rendeltünk egy kis sushit, hogy megünnepeljük a költözést — csapta össze örömtől ragyogva a tenyerét Mária. — Gábor, nyisd ki, drágám!
Gábor kényelmes, magabiztos léptekkel indult az előszoba felé, mintha még mindig ő volna itt az egyetlen úr. Hallatszott a zár kattanása. Csakhogy az ajtóban nem egy ételfutár állt nejlonszatyorral a kezében. Három férfi lépett be.
Elöl Márk haladt, magas, fegyelmezett tartású férfi, sötétkék, hibátlan szabású öltönyben, aktatáskával a kezében. Mögötte két erős testalkatú fiatalember jött be némán, magánbiztonsági szolgálat egyenruhájában.
— Maguk meg kicsodák? — Gábor hangja megbicsaklott, és egy pillanat alatt eltűnt belőle az előbbi pökhendiség. — Eltévesztették az ajtót. Takarodjanak innen, különben rendőrt hívok!
Márk egyetlen rezzenés nélkül besétált a nappaliba. Felém biccentett, majd a falfehérré vált Gáborhoz fordult.
— Gábor úr, ha nem tévedek. Jó estét. Márk vagyok, az Avangárd Capital befektetési alap jogi képviselője. A kollégáim a biztonsági részlegről érkeztek velem.
Mária ott dermedt meg a szoba közepén, kezében az üres dobozzal. A szája nevetségesen nyitva maradt, mintha valaki megállította volna benne a levegőt.
— Miféle alap? Maga megőrült? Ez az én magántulajdonom! — üvöltötte Gábor, de a hangjában már ott reszketett a félelem.
— Attól tartok, súlyos félreértésben él — felelte Márk hűvös, tárgyilagos hangon, miközben kinyitotta az aktatáskáját. Elővett belőle egy köteg iratot, gondosan az asztalra fektette. — Öt évvel ezelőtt kölcsönszerződést írt alá, mégpedig olyan összegre, amely megfelelt ennek az ingatlannak az értékével. A lakás fedezetként szerepel a szerződésben.
— Én fizettem a részleteket! — csattant fel a férjem. — A vállalkozásom működik!
— Az ön vállalkozása, Gábor úr, három hónapja gyakorlatilag fizetésképtelen — mondta Márk változatlan nyugalommal. — Addig nem léptünk, amíg legalább a minimális törlesztések beérkeztek. Ma azonban olyan információ jutott el hozzánk, hogy ön csalárd lépésre készül: a fedezetként lekötött ingatlant át akarja íratni egy harmadik személy, nevezetesen az édesanyja nevére.
Gábor hirtelen felém fordult. Az arca vörös foltokban lángolt fel.
— Te… te szóltál nekik?! Te utánam kémkedtél?!
Márk nem hagyta, hogy befejezze.
— A szerződés 4.2-es pontja, amelyet ön személyesen látott el az aláírásával, egyértelműen kimondja: amennyiben a fedezet elidegenítésére kísérlet történik, a hitelező azonnali végrehajtási eljárást kezdeményezhet. A rendszeres fizetési mulasztásokra és a fedezet elvesztésének veszélyére tekintettel a tulajdonjog ettől a perctől kezdve az alapot illeti meg.
— Ez törvénytelen! A bíróság évekig el fog húzódni! — visította Mária, és az üres dobozt a padlóra hajította.
— Nem lesz semmiféle pereskedés — szólaltam meg csendesen, de úgy, hogy mindenki meghallja. Kiléptem a szoba közepére. — Mert az Avangárd Capital, Gábor, az enyém.
A nappalira olyan néma döbbenet telepedett, mintha egy láthatatlan kéz egyszerre elzárta volna az összes hangot. Csak az ablakon túlról beszűrődő forgalom tompa moraja hallatszott. Gábor kitágult szemmel meredt rám; a felismerés lassan, gyötrelmesen tört utat magának benne.
— Hogy érted azt… hogy a tiéd? — rekedten préselte ki a szavakat, miközben a kanapé támlájába kapaszkodott, mintha hirtelen kicsúszott volna alóla a padló.
— Pontosan úgy, ahogy mondtam. A lakás megvásárlásához használt pénz az enyém volt. Az örökségem. Én csupán gondoskodtam arról, hogy ne maradjak teljesen védtelen. Mint látod, jól tettem.
— Te… te ezt végig kitervelted! Te aljas… — Gábor felém vetette magát, de az egyik biztonsági ember azonnal előrelépett, és nyugodt, mégis megkerülhetetlen mozdulattal elállta az útját.
— Válogassa meg a szavait, Gábor úr — figyelmeztette Márk jeges hangon. — Ebben a helyzetben már nem ön szabja meg, mi történik ebben a lakásban.