Az összeg minden képzeletet felülmúlt. Ebből a pénzből vettük meg azt a fényűző, belvárosi lakást is. Gábor akkor addig győzködött, míg végül beleegyeztem, hogy az ingatlan az ő nevére kerüljön. A magyarázata szerint erre azért volt szükség, hogy a NAV felé bizonyítani tudja: sikeres, tőkeerős vállalkozó, aki alkalmas egy nagy állami megbízás elnyerésére.
— Eszterkém, hát mi egy család vagyunk. Mit számít, kinek a neve áll azon a papíron? — duruzsolta akkor mézesmázosan.
Csakhogy addigra már nem az a hiszékeny fiatal nő voltam, aki évekkel korábban mindent elhitt neki. Eljutottak hozzám pletykák a félrelépéseiről, a gyanúsan hosszúra nyúló munkahelyi estéiről, a megmagyarázhatatlan kiadásairól. Ezért mielőtt egyetlen forintot is átutaltam volna, felkerestem Márkot, egy kimagaslóan jó ügyvédet, aki vagyonvédelemre szakosodott.
Közösen kidolgoztunk egy megoldást. A lakás valóban Gábor nevére került. Csakhogy a vételárat papíron ő „kölcsönként” kapta egy befektetési alaptól, amelynek végső tulajdonosa, több vagyonkezelőn keresztül, én voltam. Az ingatlant fedezetként jegyezték be. Ráadásul a szerződésbe bekerült egy külön pont is: ha Gábor megpróbálja harmadik személynek átjátszani a lakást, vagy bármilyen jel mutatkozik arra, hogy a tartozás visszafizetése veszélybe kerül, a hitelező bírósági eljárás nélkül, azonnal érvényesítheti a zálogjogát. Gábor, akinek a szemét elvakította a hatalmas összeg látványa, gondolkodás nélkül aláírta az egész iratcsomót. Gyűlölt szerződéseket olvasni; az ilyen ügyeket mindig rám bízta.
És most ugyanaz az ember ott állt a nappali közepén, és az ajtó felé mutatott nekem.
A bejárati ajtó csattanva záródott, majd a folyosón magas sarkak kopogása hallatszott. Néhány pillanattal később Mária, az én mélyen tisztelt anyósom, úgy úszott be a nappaliba, mint valami jégtörő hajó. A karjában több összehajtott, üres kartondobozt szorongatott.
— Eszterkém, hát te még mindig itt ülsz? — kérdezte negédes hangon, miközben a tekintetében győzedelmes fény villant. — Gáborka mindent elmondott. Nem kell ebből tragédiát csinálni, drágám. Egyszerűen nem illettetek össze. Az életkor, tudod, az ember egy idő után már nem tudja letagadni. Lilla rendes kislány, és végre unokát ad majd a fiamnak. Neked pedig itt maradni… nos, valljuk be, már nem volna illendő. Hoztam dobozokat, segítek összepakolni a kristályaidat.
Néztem ezt az asszonyt, aki harminc éven át úgy bánt velem, mintha soha nem lettem volna elég jó az ő „aranyfiának”, és életemben először nem éreztem fájdalmat. Csak undort.
— Igazán előrelátó, Mária — feleltem nyugodtan, és kortyoltam egyet a kihűlt kávémból. — A dobozokra ma valóban szükség lesz.
— Na, látod, így kell ezt! — derült fel az anyósom, mert az iróniából semmit sem vett észre. Máris tulajdonosként járta körbe a szobát, ujját végighúzta a komód fényesre polírozott lapján. — A függönyöket persze le kell majd cserélni. Lilla a világos árnyalatokat szereti, a barackot vagy a bézst. Ezek a nehéz bársonyfüggönyeid, Eszterkém, hát ezek már régen kimentek a divatból. Olyan nyomasztó tőlük az egész lakás.
Gábor odalépett az anyjához, és megpuszilta az arcát.
— Anya, ne idegesítsd magad miatta. Estig kapott időt. Holnap reggel elmegyünk a közjegyzőhöz, és mindent a te nevedre íratunk, ahogy megbeszéltük. Lilla hétvégén beköltözik.
— Azt hiszem, akkor összeszedem a holmijaimat — mondtam, miközben felálltam az asztaltól.
— Menj csak — legyintett Gábor. — De eszedbe ne jusson elvinni a képeket. Azokat az én pénzemből vettük.
Szó nélkül bementem a hálószobába. Nem húztam elő a bőröndöket. Ehelyett kinyitottam a széfet, kivettem belőle az iratokkal teli mappát, és betettem az elegáns kézitáskámba. Aztán a tükör elé léptem, megigazítottam a frizurámat, és felfrissítettem a rúzsomat. A nő, aki visszanézett rám az üvegből, egyáltalán nem volt megtörve. Ötvenkét éves volt, és éppen abban a pillanatban rázta le magáról harminc évnyi idegen önzés terhét.