– Vagyis akkor ideje, hogy a saját szabályaink szerint éljünk.
– Júlia, várj már… – szólalt meg rekedten Márk.
De Júlia már elindult a szoba felé, hogy összeszedje Lillát.
Hazafelé végtelennek tűnt az út.
Lilla a kocsiban elaludt, feje a plüssállatra billent. Márk némán vezetett, olyan erősen szorította a kormányt, hogy kifehéredtek az ujjai. Júlia sem mondott semmit. Nem sértettségből hallgatott. Egyszerűen elfáradt. Van, amikor egy beszélgetés nem azért ér véget, mert minden elhangzott, hanem mert már nincs mit tovább magyarázni.
Otthon, miután lefektették Lillát, leültek a konyhában.
– Direkt csináltad? – kérdezte végül Márk.
– Mit?
– Azt, hogy azt mondtad: rendben, elköltözünk. Mintha már előre eldöntötted volna.
– Nem ma döntöttem el – felelte Júlia halkan. – Már régebb óta érlelődött bennem. Csak bíztam benne, hogy nem jutunk idáig.
Márk lesütötte a szemét.
– Az én hibám. Nem kellett volna anyának beszélnem a pénzről.
– Ez nem csak a pénzről szól, Márk. Hanem arról, hogy az anyád végig eszközként tekintett erre a lakásra. Csak eddig kényelmesebb volt neki nem kimondani.
– Felindultságában mondta.
– Nem. Azt mondta, amit gondol. Ilyenkor az emberek nem elszólítják magukat, hanem végre kibukik belőlük az igazság.
Márk sokáig hallgatott, aztán csendesen megkérdezte:
– És most mi lesz?
– Most keresünk pár hónapra albérletet, aztán belevágunk a hitelbe. Van önerőnk. Van családi támogatásunk is. Igen, nehéz lesz. De legalább senki nem fogja többé az orrunk alá dörgölni, mennyibe kerül az ő „jósága”.
Márk az asztalt bámulta. Júlia látta rajta, mennyire fáj neki. A férje nem volt anyuci kicsi fia, nem rohant minden hívásra engedelmesen.
Csakhogy mélyen benne élt egy régi, gyerekkorból hozott beidegződés: az anyát óvni kell, az anyát nem szabad megbántani, az anya csak jót akar.
– Te tényleg el akarsz menni? – kérdezte Márk.
– Azt akarom, hogy a saját kulcsommal nyissam ki az ajtót, és tudjam: senki nem tehet ki minket onnan valaki más szeszélye miatt.
Egy hét múlva találtak albérletet.
Nem volt közel az óvodához, nem volt olyan világos, amilyet Júlia szeretett volna, és mosogatógép sem volt benne, pedig ahhoz már hozzászokott. De Lillának jutott benne külön szoba.
Esténként dobozoltak. Júlia becsomagolta az edényeket, vastag filccel ráírta a dobozokra: „konyha”, „könyvek”, „Lilla játékai”.
Márk egyedül vitte vissza a kulcsokat az anyjának. Késő este ért haza, szürke arccal, vörös szemekkel.
– Mit mondott? – kérdezte Júlia.
– Azt, hogy hálátlan vagyok. Hogy te ellenem fordítottál a családommal szemben. Hogy Eszter legalább próbál valamire jutni, mi meg csak magunkkal törődünk.
– És te?
– Életemben először nem kezdtem magyarázkodni.
Az első hónap az albérletben kemény volt.
Reggel Júlia elvitte Lillát az óvodába, aztán ment dolgozni a könyvelésre. Este hazahozta a lányát, vacsorát készített, és számolgatta a kiadásokat.
Márk pluszmunkákat vállalt. Klímák és szellőzőrendszerek szerelésével foglalkozott, ráadásul éppen beindult a szezon. Mindketten annyira kimerültek, hogy esténként szinte abban a pillanatban elaludtak, ahogy a fejük a párnát érte.
A megtakarításuk mégsem olvadt el. Amikor a bankban az ügyintéző eléjük tette a hitellehetőségeket, Júlia meglepetten nem félelmet érzett, hanem megkönnyebbülést.
– A havi törlesztő százhuszonnégyezer forint lenne – mondta az ügyintéző, és feléjük tolta a kinyomtatott papírt. – Az önerővel és a családi támogatással együtt számolva. A futamidő húsz év.
Húsz év ijesztően hangzott. De még ennél is félelmetesebb volt újra valaki más hangulatától függni.
Lakást nem találtak azonnal. Júlia az ingatlanossal bejárta a fél várost, rengeteg lehetőséget megnézett. Végül egy új építésű házban lévő, kisebb kétszobás lakás mellett döntöttek a város szélén. Messzebb volt, mint szerették volna. Nem volt benne látványos, magazinba illő felújítás.