– És függönyöket is varrnék, méretre igazítanám őket – folytatta Eszter lendületesen. – Most erre nagy igény van. Az emberek kevesebbet vesznek újat, inkább átszabatják, megjavíttatják a régit.
Júlia csendben hallgatta. Maga az ötlet nem tűnt ostobaságnak. Valóban mindig akad valaki, akinek fel kell hajtani a nadrágját, ki kell cserélni a cipzárját, rövidebbre kell venni a függönyét. A gond nem is ezzel volt. Hanem azzal, hogy az indulást ki fogja finanszírozni.
– Mennyi pénzre lenne szükséged? – kérdezte Márk.
Erzsébet mintha pontosan erre a kérdésre várt volna.
– Kétmillió-négyszázezer forintra. Varrógépek, interlock, szabóasztal, tábla, két havi bérleti díj, meg a sok apróság. Nektek ez nem lehetetlen összeg. Van félretett pénzetek.
Júlia lassan letette a csészéjét az asztalra.
– Honnan tudja, mennyi megtakarításunk van?
Az anyósa nem rá nézett, hanem a fiára.
– Márk említette. Mi ebben a különös? Az ember titkolózzon a saját anyja előtt?
Júlia a férjére fordította a tekintetét. Márk bűntudatosan lesütötte a szemét.
– Nem gondoltam, hogy egyszer erről lesz szó – mondta halkan. – Csak annyit mondtam, hogy gyűjtögetünk.
– És a pontos összeget is közölted – felelte Júlia ugyanilyen halk hangon.
Eszter látványosan megforgatta a szemét.
– Jaj, istenem, muszáj ezt csinálni? Nem ajándékba kérem örökre. Visszaadom. Nyilván nem holnap, de apránként. Család vagyunk, nem?
– Azok vagyunk – bólintott Júlia. – Éppen ezért kérdezek. Eszter, kiszámoltad már, hol van a nullszaldó?
– A micsoda?
– Hány megrendelés kell havonta ahhoz, hogy legalább a bérleti díjat kitermeld? Nem haszonról beszélek. Csak arról, hogy ne legyen veszteséges az egész.
Eszter néhány másodpercig hallgatott.
– Nagyjából el tudom képzelni.
– A nagyjából nem szám. Mennyi a havi bérlet?
– Kétszáznyolcezer forint. De a hely nagyon jó.
– És egyhavi kaució is kell?
– Igen.
– Ehhez jön a felújítás, az áram, az anyagok, a pénztárgép. Ha második varrónőt is fel akarsz venni, akkor már nem lesz elég az alkalmi megoldás, rendes vállalkozás kell. Adókkal, járulékokkal. Ezeket is belekalkuláltad?
– Júlia, te mindig ilyen vagy – húzta el a száját Eszter. – Veled nem lehet normálisan megbeszélni semmit. Mindenből rémtörténetet csinálsz.
– Ezek nem rémtörténetek. Ezek számok. Kétmillió-négyszázezer forint nem egy csomag szalvéta ára.
Erzsébet hangosan kifújta a levegőt.
– Elég legyen a vallatásból. Nem bankban ülünk. Segítséget kérünk tőletek, nem könyvvizsgálatot.
– Segíteni sokféleképpen lehet – mondta Júlia. – Össze lehet rakni egy üzleti tervet, át lehet nézni a bérleti szerződést, el lehet magyarázni az adózást. De a megtakarításunk felét nem adhatjuk oda egy olyan vállalkozásra, ami rendesen végig sincs számolva.
– Nem adhatjátok? – kérdezett vissza Erzsébet. – Vagy inkább nem akarjátok?
Márk megdörzsölte a homlokát.
– Anya, ez tényleg nagy összeg. Át kell gondolnunk.
– Mit kell ezen gondolkozni? – csattant fel Erzsébet. – Hat éve laktok az én lakásomban. Hat éve! Ha albérletben élnétek, már milliókat fizettetek volna ki. Így meg szépen összeraktatok magatoknak egy tartalékot, és most még finnyáskodtok is.
– Nem finnyáskodunk – szólt közbe Márk. – Saját otthonra gyűjtünk.
– Sajátra? – nevetett fel gúnyosan az anyja. – Hiszen most is lakásban éltek. Vagy az én lakásom már nem elég jó nektek?
Júlia ekkor mondta ki azt, amit már nagyon régóta magában tartott.
– Erzsébet, mi nem a saját otthonunkban élünk. Hanem az ön lakásában. És ma ezt teljesen egyértelművé is tette.
Az asztal körül hirtelen néma csend lett.
Aztán Erzsébet kimondta azt a mondatot, amely után már semmi sem maradhatott ugyanaz:
– Ha Eszternek nem vagytok hajlandók segíteni, akkor a hónap végéig költözzetek ki.
Néhány másodperc telt el, de ezalatt minden megváltozott.
Júlia állt fel elsőként az asztaltól.
– Rendben – mondta. – Elmegyünk.
Erzsébet pislogott egyet.
– Nem azt mondtam, hogy még ma.
– Igaza van. A lakás az öné.