– Ha Eszteren nem vagytok hajlandók segíteni, akkor a hónap végén költözzetek ki a lakásból – közölte Erzsébet olyan nyugodt hangon, mintha csak a cukortartót kérné közelebb tolni.
Júlia első pillanatban fel sem fogta, mit hallott. Az asztalon kihűlő tea gőztelen csészéi sorakoztak, mellettük túrós süteményes tányér és egy kis üveg lekvár. A szomszéd szobában a hatéves Lilla a kanapén kuporgott, és egy régi magazinból kivágott papírbabát színezett.
Márk kezében megállt a kanál.
– Anya, ezt most komolyan mondod?
– Miért, mi ebben a különös? – Erzsébet eligazította az asztalon a szalvétát. – Hat éve laktok az én lakásomban. Csak a rezsit fizetitek. Amikor viszont a saját húgodnak kellene segíteni, hirtelen nincs pénzetek. Akkor nincs min megsértődni. A lakás az enyém, és én döntöm el, mi legyen vele.
Júlia a férjére pillantott. Márk arca olyan volt, mintha valami nehéz, tompa tárggyal vágták volna fejbe. Az ilyen beszélgetésekben mindig késve esett le neki a lényeg. Nem azért, mert ostoba lett volna. Egyszerűen az utolsó pillanatig bízott benne, hogy a családtagjai nem mondják ki hangosan azt, amit már régóta forgatnak magukban.
Júlia viszont azonnal megértett mindent.
Valójában már attól a szerdai telefonhívástól számított erre, amikor Erzsébet feltűnően vidám hangon közölte:
– Szombaton gyertek ki mindannyian. Leülünk, családi körben átbeszélünk egy kis ügyet. Lillának sütök palacsintát.
Amikor az anyósa azt mondta, „családi körben”, az soha nem egyszerű teázást és palacsintázást jelentett. Ilyenkor Erzsébet fejében már minden el volt döntve, a szerepek kiosztva, a többiektől pedig csupán annyit várt, hogy a megfelelő pillanatban bólogassanak.
A nyaralóig vezető utat szinte teljes csendben tették meg.
Lilla hátul csacsogott az óvodáról, Nóráról, aki állítólag a legszebb pillangókat rajzolja az egész csoportban, meg arról az énekről, amelyet éppen tanulnak.
Márk időnként bólintott, de többnyire nem odaillő válaszokat adott. Júlia az ablakon bámult kifelé, és közben arra gondolt, hogy a számlájukon négymillió-kilencszázhatvanezer forint pihen. Három év nyaralás nélkül. Három év hirtelen vásárlások nélkül. Három év költségtáblázatokkal, lemondásokkal, és végtelen „most inkább ne, majd később” mondatokkal.
Ez az összeg számukra nem egyszerű megtakarítás volt. Ez jelentette az első lépést a saját otthonuk felé.
Erzsébet az év nagy részét a nyaralóban töltötte.
A ház masszív, téliesített épület volt, gázkazánnal, apró szaunával és két üvegházzal. A városi, kétszobás lakást hat évvel korábban „átengedte a fiataloknak”.
Legalábbis így mesélte mindenkinek: a szomszédoknak, a rokonoknak, az ismerősöknek. Júlia azonban már az első napon pontosan érezte a különbséget aközött, hogy valaki odaad valamit, és aközött, hogy ideiglenesen megengedi benne a lakhatást. A tulajdoni lapon ugyanis kizárólag Erzsébet neve szerepelt. Senki másé.
Ebéd közben az anyósa először az unokáját faggatta az óvodáról, aztán panaszkodott egy sort a bolti árakra, majd szinte észrevétlenül áttért a kisebbik lányára.
– Az én Eszterem okos lány – jelentette ki azzal a különös büszkeséggel, amelyet Júlia már hosszú évek óta ismert. – Arany keze van. Úgy varr, hogy meg sem mondanád, nem bolti darab. Neki nem másnak kellene fillérekért dolgoznia, hanem saját vállalkozást indítania.
Eszter mellette ült: vékony, élénk, friss frizurával és karamellszínű manikűrrel. Huszonhat éves volt. Az elmúlt öt évben hol egy függönyszalonban helyezkedett el, hol otthagyta, hol gyerekruhákat varrt megrendelésre, hol azt is abbahagyta, mert szerinte „a vevők teljesen leszívják az embert”.
Most pedig, mint kiderült, új álmot talált magának.
– Kinéztem egy helyiséget a piac mellett – lelkesült fel Eszter. – Nem nagy, de sokan járnak arra. Ruhajavító és -átalakító műhelyt szeretnék nyitni.