Viszont az ablakok a belső udvarra néztek, és a gyerekszobában nemcsak egy ágy meg egy íróasztal fért el kényelmesen, hanem még egy rendes szekrény is.
Erzsébetről szinte egy szót sem ejtettek. Nem azért, mert annyira nemeslelkűek lettek volna, hanem mert egyszerűen nem maradt erejük újra és újra ugyanazt a történetet rágni.
Néha azért felhívta Márkot. Ezek a beszélgetések egyre rövidebbek lettek. Már nem csengett bennük a régi magabiztosság, eltűntek belőlük az utasítások és a kioktató tanácsok is. Júlia egyszer véletlenül meghallotta, ahogy a férje ezt mondja a telefonba:
– Nem, anya, nincs fölös pénzünk. Lakáshitelt fizetünk.
És ebben a mondatban most először nem volt sem bűntudat, sem magyarázkodás, sem könyörgés, hogy a másik értse meg.
Eszter varrodájáról ősszel szereztek tudomást.
Júlia a bolt mellett összefutott az anyósa egyik régi szomszédasszonyával, szóba elegyedtek, és az asszony elmesélte, mi történt.
Eszter végül mégis kibérelte a helyiséget. Erzsébet fogyasztási hitelt vett fel, hozzátette a megtakarított pénzét, sőt kapkodva kiadta a belvárosi lakását is, abban bízva, hogy a bérleti díjból majd fedezni tudja a havi törlesztést.
A piac környékén volt ugyan forgalom, de nem olyan, amilyenre számítottak. Az emberek bementek, megkérdezték az árakat, aztán távoztak. Egyedi függönyt csak elvétve rendeltek. Nadrágfelhajtás, cipzárcsere, apró javítások akadtak, persze, de ezekből nem lehetett kitermelni a havi nagyjából kétszáznyolcezer forintos bérleti díjat.
Három hónap múlva a második varrónő is felmondott. Egy újabb hónap elteltével elromlott az overlock gép. Eszter bezárta az üzletet.
A bérlőkkel sem volt több szerencséjük.
Az egyik család az utolsó havi díj kifizetése nélkül költözött el. A következő lakók közüzemi tartozást hagytak maguk után, ráadásul a konyhai párkányt is kiégették. Erzsébet hosszú évek után először nézett a „biztos menedéknek” tartott lakására nem családi aduként, hanem véget nem érő gondok forrásaként.
Januárban telefonált.
Júlia épp salátát szeletelt, Lilla a játékaival foglalatoskodott, Márk pedig az új hokedliket szerelte össze.
– Anya az – mondta, miután ránézett a kijelzőre.
Júlia nem szólt semmit.
Márk átment a másik szobába, de a beszélgetés egyes mondatai így is átszűrődtek.
– Igen, anya… Értem… Nem, nem tudom átvállalni a törlesztést… Nem azért, mert nem akarom… Hanem mert nekem is családom van, és vannak kötelezettségeim… Anya, elég, kérlek, ne kezdjük megint…
Pár perc múlva visszajött, és leült az asztalhoz.
– Azt kéri, segítsek normális albérlőket találni. Azt mondja, elfáradt.
– És mit válaszoltál?
– Azt, hogy megkérdezem a kollégáimat. Ennyit.
Júlia bólintott. Így volt helyes. Nem engedni, hogy megint belerángassák őket ugyanabba, de nem is bosszút állni a régi sérelmekért.
– Sajnálod őt? – kérdezte halkan.
Márk eltöprengett.
– Igen, sajnálom. De azt hiszem, most értettem meg először valamit. A sajnálatnak nem szabad a saját életünk rovására mennie.
Júlia szája szegletében halvány mosoly jelent meg.
– Későn jöttél rá, de legalább rájöttél.
Márk elnevette magát.
A saját konyhájukban vacsoráztak. Odakint sűrű pelyhekben hullott a hó, a gyerekszoba ablakpárkányán pedig világított az a házikó formájú kis lámpa, amelyet Lilla minden este bekapcsolt. A hűtő egyenletesen zümmögött, a vízforraló kattanva leállt, Márk felállt, hogy teát töltsön.
Egyszerű este volt. Egyszerű családi este. Csakhogy most már senki nem nyithatott rájuk azzal, hogy: „Pakoljatok, mennetek kell.”
Júliának néha még eszébe jutott Erzsébet arca abból a pillanatból, amikor ő nyugodtan kimondta: „Rendben, elköltözünk.”
Valószínűleg az anyósa az utolsó másodpercig biztos volt benne, hogy a fia majd könyörögni kezd, a menye sírva fakad, és az egész ugyanazzal a megszokott engedékenységgel zárul: „Jó, anya, legyen, ahogy akarod.”
Csakhogy a legerősebb függés is elszakadhat egyetlen döntéstől. Attól a döntéstől, amely után az emberek fogják a dobozaikat, és egyszerűen átlépnek a saját életükbe.
És talán a családban a legnehezebb kérdés nem is a pénzről szól. Hanem arról, hol van az a pont, ahol a hálának véget kell érnie, hogy ne váljon életfogytig tartó adóvá.