László kilépett, Judit pedig halkan behúzta mögötte az ajtót. A folyosóról beszűrődött, ahogy az emberek lassan visszaszivárognak az asztalaikhoz.
— Mária, nem sejtettem, hogy ennyire komoly a helyzet — mondta Judit. — Ha tudom, már korábban jelzem.
— A legfontosabbat megtette — feleltem. — Nem szentesített egy szóbeli döntést írásos utasítás nélkül.
— Olyan magabiztosan beszélt — jegyezte meg. — Az emberek hajlamosak összekeverni a határozottságot a jogosultsággal.
— Ma ennek a keveredésnek vége szakadt — mondtam.
László nem sokkal később visszatért. A kezében ott volt a bélyegző, a szolgálati belépőkártya és az utasítások naplója. Letette őket az asztalra, de a naplón egy pillanatra rajta felejtette a kezét.
— A kirendeltség nem fogja bírni ezt a felfordulást — mondta. — Egyetlen nap alatt nem lehet mindent átrendezni.
— A kirendeltség kibírja — válaszoltam. — Ennél nagyobb terheket is elviselt már, amikor az emberek dolgoztak, nem pedig rokonoknak kerestek helyet.
— Úgy állít be, mintha én lennék a bűnös — mondta.
— Nem én állítom be sehogy — feleltem. — Ön jelentett be egy olyan döntést, amelynek meghozatalára nem volt felhatalmazása.
Erre elvette a kezét a naplóról. Judit bevezette a bélyegzőt az átadási jegyzőkönyvbe, ellenőrizte a hozzáférési kártyát, majd elénk tette az utolsó oldalt aláírásra.
Amikor kiléptünk a személyzeti irodából, a munkaidő még nem ért véget. A szerződéses osztályon mindenki a gépe előtt ült. Szokatlan csend volt, de nem tétlenség: dolgoztak.
Ildikó, amint meglátott, felállt. Megint iratok voltak a kezében, de az ujjai már nem remegtek.
— Mária, elkészültek a jegyzőkönyvek — mondta. — A beszállítói anyagokhoz kellenének a megjegyzései.
— Hozza be hozzám — válaszoltam. — És szóljon az egységvezetőknek, hogy a sürgős ügyek lezárása után találkozunk a tárgyalóban.
— Újabb értekezlet? — kérdezte.
— Munkaértekezlet — mondtam. — Színjáték nélkül.
A tárgyalóban ott volt a raktár, a könyvelés, a személyzet, a szerződéses részleg és a műszaki szolgálat képviselője is. Nem kezdtem nagy szavakkal. Aznap már így is túl sok hangzatos mondat hangzott el.
— Kollégák, a szóbeli személyzeti döntések írásos alap nélkül nem hajthatók végre — mondtam. — Minden áthelyezés, megbízás és hozzáférés a személyzeti szolgálaton keresztül, dokumentált indokkal történik.
Péter a raktártól bólintott, aztán felnyitotta a jegyzetfüzetét, és rögtön a lényegre tért.
— Mi legyen László korábbi beszállítói utasításaival? — kérdezte. — Volt néhány szóbeli kérése a feltételek módosítására.
— Csak az marad érvényben, amit szerződés vagy jóváhagyott terv alátámaszt — feleltem. — Minden új, szóban adott iránymutatást felfüggesztünk az ellenőrzés végéig.
Anna a könyvelésről megigazította maga előtt a füzetét. Már nem pillantgatott az ajtó felé úgy, mint reggel.
— A mai kifizetéseket ön hagyja jóvá? — kérdezte. — A vitás tételeket is?
— A tervezett kifizetéseket igen — mondtam. — A vitásakat csak egyeztetés után. Szóbeli kérésre innentől kezdve nem indítunk új utalást.
Ildikó halkan szólalt meg:
— És Eszter?
— Az osztály dokumentumaihoz nem férhet hozzá — válaszoltam. — A munkatársak vele nem beszélnek belső anyagokról.
Judit ezt azonnal bejegyezte a naplóba. Láttam az arcokon, ahogy a reggeli idegesség lassan átadja a helyét a megszokott, fegyelmezett figyelemnek.
— Pletykákra nincs szükségünk, munkára annál inkább — mondtam. — Ma lezárjuk a napot felesleges beszéd nélkül. Holnap az összes nyitott utasítás ellenőrzésével kezdünk.
Az értekezlet után visszamentem az osztályvezetői irodámba. Az ajtón lévő táblához nem nyúltam. Tegnap még csak egy darab fém volt rajta névvel és beosztással; ma már emlékeztetővé vált. Egy helyet nem a csavarok tartanak meg, hanem azok bizalma, akik nap mint nap belépnek rajta.
Ildikó behozta az iratokat, aztán megállt a küszöbnél. Most nem suttogott, hanem a rendes, nyugodt munkahelyi hangján beszélt.
— Ma hazamegy egyáltalán? — kérdezte. — Vagy mostantól végleg itt fog éjszakázni?
— Hazamegyek — feleltem. — Csak előbb aláírom azt, amit nem lehet reggelre hagyni.
— Ön most már igazgató — mondta, és elmosolyodott. — Furcsa kimondani.
— Ma még Mária vagyok a szerződéses osztályról — válaszoltam. — Holnaptól majd hozzászokunk, kapkodás nélkül.
Estefelé László újra megjelent nálam, de már nyoma sem volt benne a reggeli élességnek. Megállt az ajtóban, és az ujjával megkopogtatta a félfát.
— Bejöhetek? — kérdezte. — Megírtam a magyarázatomat.
— Adja át Juditnak — mondtam. — Ő csatolja az ügyirathoz.
— Szerettem volna személyesen is mondani valamit — gyűrögette a lap szélét. — Nem akartam megsérteni.
— A dolgozók előtt közölte, hogy nyugdíjba küld, hogy a feleségét ültesse a helyemre — feleltem. — Ez nem egy véletlenül rosszul sikerült mondat.
— Eszter régóta keresett állást — mondta. — Azt hittem, ezzel senkinek sem ártok.
— Nekem ártott volna, az osztálynak is, önnek pedig már ártott — mondtam. — Van, amikor egy családi kérés hivatali szabályszegéssé válik.
Lesütötte a szemét. Reggel még azért jött, hogy rendelkezzen a távozásomról; most azt sem tudta, hogyan illik kilépni az irodámból.
— Holnap elvihetem a holmimat? — kérdezte. — Csendben, beszéd nélkül.
— A személyzeti szolgálattal egyeztetve — válaszoltam. — Az átadás már leltár szerint folyik.
— Mostantól minden leltár szerint megy? — kérdezte.
— A mai nap után igen — mondtam. — Így kevesebb esély marad arra, hogy valaki megint összetévessze a sajátját a szolgálatival.
Bólintott, aztán kiment. Nem éreztem diadalt, de sajnálatot sem. Csak fáradt tisztánlátást. Egy ember reggel kölcsönvett magabiztossággal érkezett, estére pedig a saját aláírásaival távozott az átadási jegyzőkönyvben.
Másnap nem az igazgatói titkárságon kezdtem. Előbb végigmentem a szerződéses osztályon. Megnéztem, ahogy Ildikó egyezteti a nyilvántartást, ahogy a nyomtatón megint villog a piros lámpa, és ahogy a kollégák egy jegyzőkönyvi sor megfogalmazásán vitatkoznak.
Az előszobában az asztalon fémtartó állt, benne a szolgálati belépőkártyákkal. Kivettem a felső rekeszből László kártyáját, és áttettem a lezárt hozzáférések tálcájába.
Nem ünnepélyes pillanat volt ez, csak egy munkahelyi pont a mondat végén. Ezután elővettem az első igazgatói utasítás üres nyomtatványát, és ráírtam: „Személyzeti változás kizárólag a személyzeti szolgálaton keresztül, írásos indoklással kezdeményezhető és hajtható végre.”
Ebédre az utasítás már iktatva volt, a hozzáférési napló pedig Juditnál. A kirendeltség nem az én birtokom lett, hanem olyan hely, ahol a beosztás többé nem takarhat el családi előnyt.
Mennyi hatalom kell ahhoz, hogy láthatóvá váljon: valaki a vezetést összekeveri azzal a joggal, hogy mások sorsáról rendelkezzen?