Távozása után az osztály mintha kettészakadt volna. A kezek tovább tették a dolgukat, de a tekintetek újra meg újra az ajtóra siklottak. Csörgött a telefon, kattogva dolgozott a nyomtató, valaki jegyzőkönyveket hozott be aláírásra, mégis minden mozdulat mögött ott feszült a várakozás.
Eszter nem sokkal dél előtt érkezett. Azonnal tudtam, hogy ő az, pedig korábban csak futólag láttam a titkárság környékén.
Világos kosztüm volt rajta, egyik kezében fehér táskát, a másikban vékony füzetet tartott. Kopogás nélkül lépett be, aztán mégis megtorpant a küszöbnél, mintha utólag úgy döntött volna, legalább a látszat kedvéért engedélyt kér.
— Jó napot — szólalt meg. — László azt kérte, mutassa meg nekem az aktuális szerződéseket és a nyilvántartóprogramot.
— Jó napot — feleltem. — Én viszont nem kaptam határozatot az ön áthelyezéséről.
Eszter elmosolyodott. Udvarias mosoly volt, de a szeme már úgy mérte végig az irodámat, mintha fejben a saját helyét kereste volna benne.
— A határozat meglesz — mondta. — László nem szokott csak úgy beszélni.
— Akkor majd akkor folytatjuk, amikor a határozat is megérkezik — válaszoltam. — Addig a szerződésnyilvántartást nem adom át önnek.
— Kellemetlen helyzetbe hoz — jegyezte meg. — Nem veszekedni jöttem, hanem felkészülni a munkára.
— Nem én hoztam kellemetlen helyzetbe — mondtam nyugodtan. — Hanem az, aki hivatalos eljárás nélkül ígért önnek beosztást. Én mindössze nem lépem át a szabályokat.
Ildikó a jelenléti ívekkel állt az asztal mellett, és úgy tett, mintha a neveket ellenőrizné. Láttam rajta, hogy minden egyes szót figyel.
— Ennyire szereti, ha hatalma van mások fölött? — kérdezte Eszter. — Ezért ragaszkodik ennyire ehhez az irodához?
— Azt szeretem, ha valakinek a családi terveit nem nevezik személyzeti döntésnek — feleltem. — A kettő nem ugyanaz.
Eszter arca elsápadt, de a hangját még sikerült egyenletesen tartania. Megigazította a táskája pántját, majd egy lépést tett az ajtó felé.
— Közölni fogom Lászlóval, hogy megtagadta az együttműködést — mondta. — Majd ő eldönti, mi legyen.
— Kérem, pontosan fogalmazzon — válaszoltam. — Azt tagadtam meg, hogy szolgálati iratokat adjak át olyan személynek, akinek nincs munkaköre a mi osztályunkon.
Gyorsan távozott. Drága parfüm illata maradt utána, meg még sűrűbb csend. Néhány perc múlva megcsörrent az irodai telefonom.
— Mégis miért kellett a feleségemet mindenki előtt ilyen kínos helyzetbe hoznia? — kérdezte László köszönés nélkül. — Ez már szabotázsnak tűnik.
— Nem adtam át neki dokumentumokat határozat nélkül — mondtam. — Ez inkább a rend betartásának tűnik.
— Az értekezlet után más rend lesz.
— Megmutatja majd a határozatot?
— Ne beszéljen velem úgy, mintha ellenőrzést tartana — vágta rá. — Én vagyok az igazgatója.
— Akkor igazgatóként járjon el — feleltem. — Ne férjként, akinek sürgősen állást kell találnia a feleségének.
Pár másodpercig hallgatott. Aztán halkabban, de annál nyomatékosabban szólalt meg:
— Az értekezleten úgy fogom ismertetni a helyzetet, hogy önnek magának lesz kellemetlen itt maradnia.
— Ismertesse csak — mondtam. — Minél többen hallják, annál tisztább lesz a kép.
Az értekezlet előtt felhívtak a központból. Ildikó velem szemben ült a jelenléti ívekkel, és amint meghallotta a hivatalos hangnemet a vonal másik végén, ösztönösen kihúzta magát.
— Mária, jó napot — mondta az elnökhelyettes asszisztense. — Erzsébet az értekezlet idején vonalban lesz a fiókteleppel.
— Értem — válaszoltam. — Ebéd után kezdünk.
— Ha László bejelenti a felesége áthelyezését vagy az ön felmentését, ne menjen bele hosszú vitába — folytatta az asszisztens. — Egyszerűen jelezze, hogy kapcsolódjunk be.
— Rendben — mondtam. — Az iratok nálam vannak.
Miután letettem a kagylót, Ildikó halkan megkérdezte:
— A központban már tudnak Eszterről?
— Eleget tudnak — feleltem. — De fontos, hogy ő maga mondja ki.
— Nehéz lesz végighallgatni — sóhajtott. — Főleg, ha megint az életkorral jön.
— A jegyzőkönyv szempontjából viszont hasznos — mondtam. — Az életkor nem indok, az ő szavai viszont alapot adhatnak egy vizsgálatra.
Az értekezletet a kisebb teremben tartottuk. A mi osztályunk a kijárathoz közelebb ült le, a könyvelés az ablak mellé húzódott, Judit pedig, aki a személyügyön dolgozott, maga elé tette a nyilvántartási naplót.
László a hosszú asztalnál állt. Mellette ott feküdt az utasítások könyve, mintha már a borítója is pótolni tudná a hiányzó hivatalos dokumentumokat.
Eszter az utolsó sorban foglalt helyet. Kívülről nyugodtnak látszott, de az ujjai görcsösen simultak a fehér táska fülére.
— Kollégák — kezdte az igazgató —, a fióktelepnek megújulásra, gyorsaságra és vezetői fegyelemre van szüksége. Ezért ma személyi változásokat jelentek be a szerződéses osztályon.
Szünetet tartott, és rám nézett. Egyenes háttal ültem, az ölemben a másolatokat tartalmazó borítékkal.
— Mária hosszú éveken át lelkiismeretesen dolgozott — folytatta. — De eljön az idő, amikor a tapasztalatnak át kell adnia a helyét az új szemléletnek.
Judit felemelte a fejét. Régóta dolgozott a személyügyön, és pontosan tudta, hogy a szépen csomagolt mondatok határozat nélkül semmit sem érnek.
— László, nálam nincs személyi változásról szóló határozat — mondta. — A humánerőforrás-osztály nem kapott semmilyen hivatalos alapot.
— Meg fogja kapni — vágta rá az igazgató. — Most a fióktelep vezetőjeként közlöm a döntésemet.
— Kit nevez ki? — kérdezte Péter, a raktárvezető. — Tudnunk kell, kivel kell majd egyeztetnünk a beszállítói szerződéseket.
László elmosolyodott. Úgy tűnt, erre a kérdésre várt, és már előre kedvező lehetőségnek tekintette.
— Eszter átkerül a szerződéses osztályra — jelentette ki. — Az ügyek átadása után ő fogja vezetni ezt a területet.
Eszter enyhén biccentett. Többen összenéztek, mert az ő nevét a fióktelep állománytáblájában senki sem látta.
— Melyik részlegről helyezik át? — kérdezte Judit. — Nálunk nincs megnyitott osztályvezetői pozíció.
— A személyzeti részleteket később rendezzük — mondta László. — Ne alakítsuk az értekezletet papírhalmozássá.
— A papírhalmozás az, amikor iratok készülnek iratok kedvéért — szólaltam meg. — A személyzeti dokumentumok viszont éppen attól védik az embereket, hogy magánjellegű döntések áldozatai legyenek.
Felém fordult. Az arcán megjelent az ingerültség, és ezúttal már nem is próbálta leplezni.
— Mária, kérem, mindenki előtt erősítse meg, hogy tudomásul vette a döntést, és nem fogja akadályozni az ügyek átadását — mondta. — Ne legyen szükség fölösleges makacskodásra.
— Mással kapcsolatban tudok megerősítést adni — feleltem, és felálltam. — Nincs határozat a felmentésemről, nincs határozat Eszter áthelyezéséről, és az osztályon betöltetlen álláshely sincs.