— Mária Georgijevna, kezdje el kiüríteni az irodát — vetette oda az új igazgató, és az asztalom szélére dobott egy vékony, sorszám nélküli papírlapot. — Esztert áthelyezik az ön osztályára, magának pedig ideje méltósággal lezárni a szakmai pályafutását.
— László Sztanyiszlavovics, én semmiféle felmondónyilatkozatot nem írtam — feleltem, és levettem a szemüvegemet a billentyűzetről. — Az irodámat pedig nem adtam át senkinek.
— Majd megírja — mondta, és úgy mosolygott, mintha a szemében már ott lett volna az aláírásom. — Hatvanegy évesen az embernek tudnia kell, mikor jött el az idő, hogy átengedje a helyét.
Az üvegfal túloldalán elcsendesedtek a munkatársak. A nyomtatón piros fény villogott, előttem pedig ott hevertek a havi teljesítési igazolások és egy pohár víz. Néztem a mosolyát, és csak egyetlen gondolat járt a fejemben: túl korán kezdte számolgatni az utolsó munkanapomat.
— Eszter ebéd után benéz magához — folytatta, miközben a monitorom felé bökött. — Megmutatja neki a szerződésnyilvántartást, a jelentéseket és az egyeztetések rendjét.
— Eszter az ön felesége? — kérdeztem, és két ujjal megemeltem a papírt. — Vagy hirtelen lett egy új kolléganőnk, akiről a humánerőforrás-osztály még nem is hallott?
— A feleségem — hangsúlyozta. — De az ön számára mindenekelőtt az osztály leendő vezetője.
— Milyen határozat alapján leendő? — kérdeztem. — Én itt csak egy keltezés, iktatószám és HR-aláírás nélküli lapot látok.
László Sztanyiszlavovics összehúzta a szemét. Zavart kapkodásra számított, helyette egy teljesen szokványos munkaügyi kérdést kapott.
— Ne akadékoskodjon formaságokon — mondta. — Én vagyok a kirendeltség igazgatója. Az én döntésem elegendő.
— Egy beszélgetéshez talán — válaszoltam. — Egy alkalmazott áthelyezéséhez és egy vezetői poszt felszabadításához biztosan nem.
Ekkor megállt az ajtóban a helyettesem, Ildikó. Ötvennégy éves volt, a kezében jelenléti íveket szorongatott, az arcán pedig olyan kifejezés jelent meg, mintha nem egy irodába, hanem valaki más vitájába lépett volna be.
— Mária Georgijevna, jöjjek vissza később? — kérdezte. — Nem tudtam, hogy megbeszélése van.
— Jöjjön csak be, Ildikó — válaszolt helyettem az igazgató. — Magának sem árt hallania, milyen változások várnak az osztályra.
— Miféle változások? — kérdezte, és a jelenléti íveket a mellkasához szorította. — Éppen a teljesítési igazolások zárásában vagyunk.
— Annál inkább — közölte László. — Hétfőtől segít majd Eszternek beletanulni az ügyekbe, Mária Georgijevna pedig nyugodtan elintézi a távozásával kapcsolatos papírokat.
Letettem a lapját az asztalra, és Ildikó felé fordítottam. Néhány sor állt rajta Eszter áthelyezéséről és arról, hogy átvenné az osztályvezetői feladatokat, de hivatalos kellékeknek nyoma sem volt.
— Nézd meg alaposan, Ildikó — mondtam. — Ez nem utasítás, hanem egy kívánság piszkozata.
László Sztanyiszlavovics az ujjával az asztalra koppintott. Nem erősen, de éppen eléggé ahhoz, hogy az üvegfalon túl is észrevegyék a mozdulatot.
— Ön most látványosan rombolja a tekintélyemet — mondta. — Én emberségesen akartam előre szólni.
— Emberségesen nem a beosztottak előtt jelentik be, hogy valakit a saját kérelme nélkül nyugdíjba küldenek — feleltem. — És nem ígérnek oda egy állást a feleségüknek szabályos eljárás nélkül.
Ildikó lesütötte a szemét, de láttam rajta, hogy minden szót megjegyez. A válaszfal mögött Anna, a könyvelő úgy tett, mintha gemkapcsokat keresne, pedig a doboz közvetlenül előtte állt.
— Mária Georgijevna, maga túl régóta ül ugyanazon a széken — mondta az igazgató, és az irataimra pillantott. — Az osztálynak friss fejre van szüksége.
— Az osztály az előző negyedévben 312 szerződést zárt le határidőcsúszás nélkül — mondtam. — A vitatott teljesítési igazolásokból pedig 9 600 000 forintot hozott vissza a cégnek.
— Maga mindent a múlttal mér — vágta rá. — Nekem viszont a jövő kell.
— A jövő a renddel kezdődik — feleltem. — Nem azzal, hogy az igazgató feleségének előkészítenek egy széket 384 000 forintos alapbérrel és akár 720 000 forintos prémiummal.
Erre hirtelen Ildikó felé fordult. Nyilván nem tetszett neki, hogy az összeg tanú előtt hangzott el.
— Maga mehet — mondta neki. — A jelenléti íveket hagyja Mária Georgijevnánál, amíg még aláírhatja őket.
— Ildikó marad — mondtam. — A jelenléti ívek az osztály ügyei, ez a beszélgetés pedig most már közvetlenül az osztályt érinti.
László tett egy lépést az ajtó felé, majd kinézett az üvegfal mögött ülő munkatársakra. Úgy látszott, azt szeretné, ha mindenki hallaná, ahogy helyretesz engem.
— Rendben — emelte fel a hangját. — Ebéd után közös értekezletet tartunk, és mindenki előtt bejelentem a személyzeti döntést, hogy ne legyenek találgatások.
— Ha mindenki előtt, hát mindenki előtt — válaszoltam. — Csak készítse elő hozzá a jogalapot.
— A jogalap az én rendelkezésem — mondta. — És nem ajánlom, hogy színjátékot rendezzen.
— Én nem színjátékra készülök — feleltem nyugodtan. — Tényeket gyűjtök.
Egy pillanatra az asztalomon időzött a tekintete, mintha azt próbálná kitalálni, mit gyűjthettem össze. Aztán gúnyosan elmosolyodott, a lapját otthagyta a szélén, és kiment.
Ildikó nem csukta be rögtön az ajtót. Előbb kinézett a folyosóra, csak utána fordult vissza felém.
— Mária Georgijevna, ez igaz? — kérdezte halkan. — Tényleg ide akarja hozni a feleségét?
— Ezt tervezi — mondtam. — Csakhogy a „tervezi” és a „joga van hozzá” között elég nagy a különbség.
— És magát valóban el tudják így távolítani? — kérdezte. — Kérelem nélkül?
— Nem, ha a cégnél maradt még valamennyi rend — válaszoltam. — Márpedig maradt.
Kihúztam a beérkező levelek tálcáját, és elővettem belőle egy jelöletlen borítékot. Benne egy meghívó volt a központi irodával tartandó szolgálati egyeztetésre, valamint a kirendeltség kockázatairól készített jelentésem másolata.
— Felhívtak a központból — mondtam. — Arra kértek, értékeljem, hogyan kezdi meg a munkáját az új igazgató.
Ildikó lassan leült a székre. A jelenléti íveket még mindig úgy szorította magához, mintha azok megvédhetnék valaki más döntésétől.
— Maga tudta, hogy ellenőrzik? — kérdezte. — Ő pedig az imént mindenki előtt megalázta önt.
— Nem tudta, hogy saját magáról állít ki bizonyítványt — feleltem. — De nagyon igyekezett.
— Mit tegyen az osztály? — kérdezte Ildikó. — Az emberek már suttognak.
— Dolgozzon — mondtam. — Zárjuk le az igazolásokat, ellenőrizzük a jelenléti íveket, és senki ne adjon ki egyetlen dokumentumot sem írásos jogalap nélkül.
Ildikó bólintott, de az aggodalom nem tűnt el az arcáról. Felemelte a jelenléti íveket, aztán mégis visszatette őket az asztalra.
— És ha a felesége még az értekezlet előtt megérkezik? — kérdezte. — Beengedjük a nyilvántartáshoz?
— Nem — válaszoltam. — Nincs határozatunk, nincs betöltetlen álláshelyünk, és nincs semmilyen rendelkezésünk a humánerőforrás-osztálytól.