Nem szemrehányóan tette. Inkább úgy, ahogy az ember akkor mozdul, amikor már régóta sejt valamit, csak eddig nem akarta kimondva is tudni.
Anyósom mellettem kihúzta magát. Vártam, hogy megszólal, hogy legalább egyetlen mondatot mond. Nem mondott semmit. Csak a kezét az enyémre tette. Egy rövid pillanatra. Aztán visszahúzta.
Nekem ennyi is elég volt.
Nagyjából húsz perc múlva András visszajött. Egyedül. Leült mellém, de nem nézett rám. Felkapta a vizespoharat, és egy húzásra kiitta.
– Elment – közölte halkan. – Hívtam neki taxit.
Bólintottam.
Az ünnepség hivatalosan nem ért véget, de folytatódni sem tudott. A ceremóniamester még megpróbálta újraindítani a zenét, de Gábor bácsi csak annyit mondott: „Azt hiszem, elég volt.” Ezután mindenki lassan készülődni kezdett.
Segítettem leszedni az asztalt. Összeszedtem a szalvétákat. A papírt, Eszter listáját az én sorommal, betettem a táskámba. Négyrét hajtottam, ugyanúgy, ahogy ő. Pont a régi hajtások mentén.
Hazafelé a kocsiban András egy szót sem szólt. Én sem. Húsz percnyi néma út volt.
A ház előtt leállította a motort, de nem szállt ki. Mindkét keze a kormányon maradt.
– Miért kellett ezt így? – mondta végül.
Nem kérdés volt. Inkább ítélet.
– És neki miért kellett így? – kérdeztem vissza.
– Ez az ő jubileuma volt, Nóra. Ötvenéves lett. Nem tudtad volna később?
Felé fordultam.
– Később? Mikor később? Kilenc éve várom ezt a későbböt. Mindig azt mondtad: majd beszélek vele. Majd elintézzük. Majd szólok neki. Kilenc év, András. Több mint harmincszor olvasta fel előttünk, ki mennyivel tartozik. Mi összesen körülbelül másfél millió forintot adtunk oda. Te egyszer is kimondtad, hogy nem?
Nem válaszolt. Csak végighúzta a tenyerét az arcán.
– Az egész család előtt megaláztad a húgomat.
– Ő pedig minket alázott meg. Minden egyes családi alkalmon. Kilenc éven keresztül. Csak mindenki hallgatott. Te pedig legelőször.
Leengedte a kezét, és meredten nézett előre, a szélvédőn túlra. Az udvari lámpa sárgás fényben világított. A játszótér üres volt.
– Beszélhettem volna vele négyszemközt – mondta.
– Beszélhettél volna. Kilenc éve. Vagy hat éve. Vagy három éve. Vagy akár csak egy éve.
Erre már nem felelt. Kiszállt, és becsapta maga után az ajtót.
Én még ülve maradtam egy percig. Aztán követtem.
A lakásban ő egyenesen a hálószobába ment. Én a konyhában maradtam. Teát főztem magamnak, elővettem a telefonomat, és megnyitottam a jegyzeteimet. Végiggörgettem rajtuk. Összegek. Dátumok. Kilenc év gondosan felírt tételei.
Bezártam az alkalmazást, és a készüléket a zsebembe csúsztattam.
Odakint sötét volt és csend. A felső szomszédok sem zajongtak már. A falióra háromnegyed tizenegyet mutatott.
Ittam a teámat, és arra gondoltam: most kellene rosszul éreznem magam. Szégyenkeznem kellene. Vagy félnem. De semmi ilyesmit nem éreztem. Csak ürességet. Olyat, mint amikor az ember végre kifújja a levegőt, amelyet kilenc évig bent tartott.
Három hét telt el.
Eszter egyszer sem hívott. Sem engem, sem Andrást. A családi csoportba nem írt semmit, de ki sem lépett belőle. A beszélgetés megmerevedett. Az utolsó üzenet még mindig az a fotó volt, amelyet az ünnepség előtti napon küldött a terem díszítéséről. Alatta egyetlen reakció sem.
Anyósom kétszer telefonált. Mindkét alkalommal Andrásnak. Röviden beszélt vele, aztán letette, és kiment cigarettázni az erkélyre. Velem nem hozta szóba. Egyszer azonban meghallottam a résnyire nyitott ajtón át, ahogy azt mondja:
– Anya, nem tudom. A maga módján igaza van. De ezt nem így kellett volna.
Mária valamit válaszolhatott, mert András csak ennyit mondott:
– Rendben.
Aztán bontotta a hívást.
Eszter nagy ünneplése végül elmaradt. Az az este a „Nyírfában” lett az egyetlen alkalom. Pénzt többé senki nem adott be. A lista lista maradt. A kávézó kiszámlázta a teremfoglalást és a vacsorát; Eszter egyedül rendezte. Hogy miből, nem tudom. Lehet, éppen abból, amivel nekem tartozik.
Ágnes néni egy hét múlva írt rám:
„Nóra, én melletted állok. De vannak, akik szerint túl messzire mentél. Gábor bácsi azt mondja, jól tetted, már régen ideje volt. Júlia és Márk viszont se veled, se Eszterrel nem beszélnek. Csak hogy tudd.”
Azt válaszoltam:
„Köszönöm, hogy őszintén megírtad.”
András beszél velem. Csak már nem úgy. Rövidebben. Szárazabban. Reggel annyi: „jó reggelt”. Este: „jó éjszakát”. Közte pedig csend. Nem mondta ki, hogy nem volt igazam. De azt sem, hogy igazam volt. Egyetlen dolgot mondott:
– Cirkuszt csináltál.
Én erre csak ennyit feleltem:
– Ki lépett először porondra? Én vagy ő?
Nem válaszolt.
Tegnap Mária Andráson keresztül üzent: Esztertől elvették azt a papírt. Azt a bizonyos listát. Az én sorommal együtt. Mária kitette a hűtőre egy mágnessel.
„Emlékeztetőnek” – mondta.
Nem tudom, kinek szól az emlékeztető. Eszternek vagy saját magának.
A sógornőm azóta nem áll szóba velem. A férjem szerint pedig cirkuszt rendeztem. Csakhogy továbbra sem tudom: ki vitte ki először a családi porondra ezt az egészet – ő vagy én?