András mellettem megmerevedett. Nem kellett ránéznem, hogy érezzem: az egész teste hirtelen feszessé vált. A vállunk összeért, és a zakóján keresztül is megéreztem, ahogy az izmai kőkeményre húzódnak.
– Eszter – szólalt meg halkan.
– Várj már – legyintett Eszter türelmetlenül. – Mindjárt elmagyarázom. Ti Nórával mindketten dolgoztok, gyereketek nincs. A többieknek ott vannak a gyerekek, a lakáshitel, mindenféle kiadás. Ez így méltányos. Ugye, Nóra?
Rám nézett. Várta, hogy mondjak valamit. Nemcsak ő: az asztal körül ülő tizenöt ember tekintete is rám szegeződött.
Én azonban hallgattam.
– Eszter – kezdte óvatosan Ágnes néni –, talán ezt nem mindenki előtt kellene…
– Ugyan már, miért ne? – mosolyodott el Eszter. – Család vagyunk. Itt nincsenek idegenek.
Aztán folytatta a felsorolást. Még három név hangzott el. Barátnők: fejenként negyven- és hatvanezer forint közötti összeg. A végösszeg: hatszáznegyvenezer.
Összehajtotta a papírt, maga elé tette az asztalra, majd leült.
Senki nem szólalt meg. Anyósom a tányérját bámulta. András mellettem nehézkesen, az orrán át lélegzett, szinte sípolva. Láttam, ahogy a halántékán kidagad egy ér.
A csend nagyjából hét másodpercig tartott. Számoltam. Pontosan hét másodperc telt el úgy, hogy az asztalnál ülők közül egyetlen ember sem mert megszólalni.
Fogtam a szalvétámat. Megtöröltem az ujjaimat. Az ölembe fektettem a kendőt. Aztán kinyújtottam a kezem a papír felé.
Eszternek nem volt ideje közbelépni. Utána kapott, de addigra már nálam volt a lap.
– Nóra, te most mit… – kezdte.
– Várj – mondtam nyugodtan. – Hiányzik róla egy tétel.
Kivettem a táskámból egy tollat. Egyszerű, fekete golyóstoll volt. A lista aljára, az utolsó sor alá, odakanyarítottam még egy sort.
Aztán megfordítottam a lapot úgy, hogy mindenki láthassa, és felolvastam. Ugyanolyan hangon, ahogy ő az előbb. Tárgyilagosan. Mintha csak egy árjegyzéket ismertetnék.
– Eszter tartozása Nóra felé: háromszáznegyvenezer forint. Kölcsön 2022-ből. A mai napig nem fizette vissza.
Visszatettem a papírt az asztalra. Pontosan oda, ahol az előbb feküdt.
A levegő még sűrűbb lett. Ágnes néni a szája elé kapta a kezét. András mozdulatlanul nézett rám, még pislogni is elfelejtett. Anyósom aznap este először emelte fel a tekintetét a tányérjáról.
Eszter kinyitotta a száját. Aztán becsukta. Majd újra kinyitotta.
– Te… – a hangja elcsuklott. – Te mégis mit műveltél?
– Ugyanazt, amit te – feleltem. – Felolvastam egy listát. Csak kiegészítettem.
Eszter felpattant. A széke hátracsúszott, élesen megcsikordult a padlón. Fölém magasodva állt, és úgy meredt rám, mintha pofonra készülne. A kezeit ökölbe szorította; bordó körmei mélyen a tenyerébe vájtak.
– Ez… ez… – kereste a szavakat, de nem találta. – Ez aljas. Te mindenki előtt… az ÉN születésnapomon…
– Te is mindenki előtt olvastad fel az összegeket – mondtam. A hangomat továbbra sem emeltem fel. – Én csak hozzátettem egy sort. Ugyanaz a forma. Ugyanaz a lista. Átláthatóság. Te használtad ezt a szót, nem én.
– Ez TELJESEN MÁS! – csattant fel Eszter, majd András felé fordult. – András! Hallod, mit csinál a feleséged?
András még mindig mozdulatlanul ült. Láttam, ahogy nyel egyet; az ádámcsutkája megugrott.
– Eszter – szólalt meg végül –, igaz, amit odaírt?
– Mit számít ez most?! – tárta szét a karját Eszter. – Ez az ÉN jubileumom! Ő meg itt számlát nyújt be nekem!
– Te is benyújtottál nekünk egyet – jegyezte meg halkan Gábor bácsi az asztal túlsó végéről. Aznap este először hallottam a hangját.
Eszter felé kapta a fejét. Aztán végignézett mindenkin. Ágnes néni lesütötte a szemét. Júlia, a barátnője hátradőlt a székén, és hallgatott. Anyósom a pohara peremén húzta körbe az ujját, de nem nézett fel.
– Anya – fordult Eszter Máriához. – Anya, legalább te mondj valamit.
Anyósom lassan felemelte a tekintetét. Ránézett Eszterre. Aztán rám. Majd megint Eszterre.
– Eszterkém – mondta csöndesen –, tényleg nem adtad vissza azt a pénzt?
Eszter tátott szájjal állt. Egy másodpercig. Kettőig. Aztán megfordult, és kiviharzott a teremből. A sarkai gyorsan, dühösen kopogtak a kövön.
A ceremóniamester kikapcsolta a mikrofont, és leült a sarokban. A fotós az ölébe engedte a fényképezőgépet.
Az asztalnál suttogás indult. Júlia közelebb hajolt a mellette ülőhöz, és halkan magyarázni kezdett valamit. Kinga a telefonjába temetkezett; biztos voltam benne, hogy már írja is valakinek, mi történt. Gábor bácsi töltött magának egy pohár pálinkát, és koccintás nélkül, némán lehúzta.
Én csak ültem, és a papírt néztem az asztalon. Legalul az én sorom állt, fekete betűkkel a fehér lapon. Rendezett, tiszta kézírás. Háromszáznegyvenezer forint. Négy éve.
Lenéztem a kezeimre. Nyugodtak voltak. Egyik ujjam sem remegett. Furcsa volt. Azt hittem, reszketni fogok. Ehelyett épp az ellenkezője történt: egész este először múlt el az a tompa szorítás a bordáim alatt.
András felállt, és Eszter után ment.
Én a helyemen maradtam.
Ágnes néni közelebb húzta hozzám a székét. A tenyerét óvatosan a könyökömre tette.
– Ez komoly? Háromszáznegyvenezer? – kérdezte suttogva.
– Megvan az utalás képernyőmentése – válaszoltam. – Ha szeretné, megmutatom.
Ágnes néni csak lassan megrázta a fejét.