„Fontos bejelentenivalóm van” — Eszter felállt és rácsapott a terítőre, a vendégek elhallgattak, Nóra pedig összerándult, mert tudta, hogy megint fizetni fognak

Ez igazságtalan, dühítő és mélyen megalázó.
Történetek

Valahol a török tengerpart és az autókereskedés között tűnt el, legalábbis így éreztem.

Egy év elteltével megint felhívtam. Eszter kinyomta. Újra próbálkoztam. Másodszorra felvette, de a hangjában ott volt az ingerültség.

– Nóra, most komolyan, mit akarsz? Mondtam, hogy nem tagadom le. Csak éppen most nincs miből. Ezt olyan nehéz felfogni?

Egyszer megpróbáltam András jelenlétében szóba hozni. Anyósomnál voltunk vasárnapi családi ebéden. Nem támadtam, nem emeltem fel a hangom, csak annyit mondtam nyugodtan:

– Eszter, azt ígérted, újévig visszaadod. Már március is elmúlt.

Erre úgy nézett rám, mintha megütöttem volna. Felhúzta a szemöldökét, remegni kezdett a szája, a szeme pedig azonnal könnybe lábadt. Aztán Mária felé fordult.

– Anya, hallod ezt? Egyszer az életben segítséget kértem tőle, és most minden alkalommal az orrom alá dörgöli. Mi vagyok én, tolvaj?

Mária lesütötte a szemét, és a tányérját kezdte bámulni. András az asztal alatt megszorította a kezemet, majd alig hallhatóan odasúgta:

– Elég. Ne itt.

Onnantól nem emlegettem többé. Négy év telt el így. A háromszáznegyvenezer forint gyakorlatilag ajándékká vált. Csakhogy én soha nem ajándéknak szántam.

Kinyitottam a telefonom jegyzeteit, és beírtam egy új sort: „340 000 Ft – Eszter tartozása. Nem fizette vissza.” Aztán lezártam a képernyőt.

Eszter már fél évvel a születésnapja előtt ráfordult a szervezésre. Ezt lehetetlen lett volna nem észrevenni. Létrehozott egy külön beszélgetést az üzenetküldőben, „Eszter 50. születésnapja” néven, és minden rokont, barátnőt, ismerőst belepakolt. Természetesen senkit sem kérdezett meg előtte.

Hetente érkeztek tőle a képek. Étterem. Díszítésötletek. Meghívótervek. Menüjavaslat. Ruha. Aztán ugyanabból a ruhából még három változat. Külön fotón a cipők. „Lányok, szerintetek a bordó jobb vagy a fekete?” Senki nem válaszolt. Két órával később már meg is írta magának a döntést: „Marad a bordó. Jobban megy a ruhához.”

Januárban elküldte a „Nyírfaliget” rendezvénytermének fotóját. Hosszú asztal, fehér székhuzatok, lufik, minden gondosan beállítva. Aláírta: „Lefoglalva! Húsz főre!”

Gyorsan utánaszámoltam. Mi, rokonok és barátnők összesen tizenöten voltunk. A maradék öt hely nyilván „hátha kell még” alapon került bele. Egy húszfős terem viszont drágább, mint egy tizenöt fős. De Eszternek mindig kellett a ráhagyás. Mert úgy elegánsabb. Mert úgy mutatósabb. Mert neki úgy jár.

Senki nem kérte ezeket a beszámolókat. Ő mégis küldte őket.

Aztán egyszer csak megváltozott az üzenetek hangneme. „Lányok, lassan tisztázni kellene a költségkeretet.” „Kiszámoltam, hogy ha mindent szépen akarunk, nagyjából hatszáznegyvenezer forint kell.” „Műsorvezető: százezer. Fotós: hatvanezer. Terem: százhatvanezer. Vacsora: kétszáznyolcvanezer. Dekoráció: negyvenezer.”

Én egyetlen szót sem írtam a csoportba. Csak olvastam.

Egy hét múlva újabb üzenet érkezett Esztertől: „Majd én elosztom, kinek mennyit kell beszállnia. Igazságosan, mindenki lehetőségei szerint.”

Megmutattam Andrásnak. Sóhajtott egyet.

– Mégiscsak az ötvenedik születésnapja – mondta. – Egyszer van ilyen. Ne csináljunk belőle ügyet.

– András – vágtam közbe. – Másfél millió forintnál is többet szedett ki belőletek kilenc év alatt. Te mondtál neki valaha nemet?

Rám nézett. Hosszan, fáradtan. Aztán felállt, és kiment a konyhába.

Nem vesztünk össze. Egyszerűen csak nem beszéltünk róla többet. Én tudtam, hogy ő majd azt mondaná: „később megbeszéljük”. Ő pedig pontosan tudta, hogy én már nem hiszem el, hogy az a később egyszer valóban eljön.

Mégis vártam. Mert Eszter addig még nem olvasta fel a listát. Márpedig fel fogja olvasni. Mindig felolvassa. Ez az ő nagy jelenete. Feláll, széthajtogat egy papírt, és mindenki füle hallatára kiosztja, kinek mennyit kell fizetnie. Nem kér. Kijelöl.

Én pedig készültem. Csendben. A telefonom jegyzeteiben.

Aztán eljött a nap. A „Nyírfaliget”. Szombat este. A terem felét a mi asztalunk foglalta el: hosszú, L alakban elrendezett sor, fehér terítők, lufik, a falon felirat: „50 – ez még csak a kezdet!” Eszter földig érő bordó ruhában vonult, új fülbevalóval, ünnepi frizurával. A szempillaspirálja az első köszöntők után már kissé elkenődött.

Az első óra egészen elviselhetően telt. Saláták, pirítósok, egy mikrofonos műsorvezető, aki túlságosan hangosan nevetett a saját poénjain. Mária mellettem ült, csendben kanalazta a kocsonyát, és minden beszédnél bólogatott. András időnként vizet töltött nekem.

A főétel után Eszter ismét felállt. A villájával megkocogtatta a poharát.

– Drágáim, egy pillanat türelmet kérek.

Belenyúlt a táskájába, és előhúzott egy papírlapot. Azt a bizonyosat. Négyrét hajtva.

Már a hajtásokból felismertem. Pont olyan volt, mint minden családi összejövetelen.

– Először is szeretném megköszönni, hogy itt vagytok – kezdte. – De mielőtt folytatnánk, van egy apró technikai dolog.

Apró. Így nevezte.

– Mindannyian tudjuk, hogy egy ünnep nemcsak öröm, hanem kiadás is. Én pedig, mint szervező, szeretném, ha minden teljesen átlátható lenne. Ezért összeírtam, ki mennyivel járul hozzá. Szerintem ez így igazságos, mindenki helyzetét figyelembe véve.

Aztán olvasni kezdte. Lassan, tagoltan, olyan hangon, mint egy pénztáros, aki a blokk tételeit sorolja.

– Anya: negyvenezer. Ágnes néni és Gábor bácsi: hatvanezer. Júlia és Márk: nyolcvanezer. Kinga, mint unokahúg: húszezer.

Tartott egy kis szünetet. A lapot magasabbra emelte.

– András és Nóra: száznyolcvanezer.

A terem zaja egy pillanat alatt elvékonyodott. Ágnes néni összenézett a férjével.

Titkok