– Na, figyeljetek! – Eszter hirtelen felállt az asztaltól, és tenyerével rácsapott a terítőre. – Fontos bejelentenivalóm van.
A tizenöt fős társaság egyszerre elhallgatott. A villák megálltak a salátástálak fölött. Én András és az anyósom között ültem, de már a csattanás előtt összerándult valami a bordáim alatt. Tudtam, mi következik. Kilenc év ebben a családban megtanított egyetlen szabályra: ha Eszter feláll, és azt mondja, „fontos bejelentés”, akkor hamarosan fizetni kell.
Előhúzott a táskájából egy négyrét hajtott papírlapot. Szétnyitotta, majd frissen manikűrözött, hosszú bordó körmeivel kisimította. Az ünnepre készíttette, természetesen.
Hallgattam őt, közben számoltam. Nem az ő listáján szereplő összegeket. A sajátjaimat.
Kilenc évvel korábban Eszter először hívott össze ilyen „családi tanácsot”. Akkor Mária, az anyósom születésnapját ünnepeltük. Andrással mindössze egy éve voltunk házasok.
Eszter egy héttel az esemény előtt telefonált. A hangja száraz és hivatalos volt, mintha értekezleten osztaná ki a feladatokat.
– Nóra, anya kerek születésnapjára közösen dobjuk össze a pénzt. Rátok nyolcvanezer forint jut.
Akkor nem is az összegen lepődtem meg igazán, hanem a hangnemen. Nem kérdezett, nem javasolt, nem vetette fel, hogy beszéljük meg. Egyszerűen közölte a döntést. Elmondtam Andrásnak. Elfintorodott, aztán csak ennyit mondott:
– Mégiscsak anyáról van szó. Fizessük be, ne legyen veszekedés.
Befizettük. Ráadásként külön ajándékot is vettem Máriának: egy kasmírsálat tizenhatezer forintért. Eszter az ünnepségen csak annyit jegyzett meg: „Jaj, de aranyos. Hol vetted? Nekem is kellene egy ilyen.” Én inkább nem szóltam semmit.
Attól kezdve mindez rendszerré vált. Minden ünnephez járt Eszter listája. Karácsony, nőnap, Mária születésnapja, Eszter gyerekeinek keresztelője, a fiának ballagása. Évente három-négy alkalommal. És valahogy mindig ránk esett a legnagyobb rész.
Egy este leültem, és kiszámoltam. Megnyitottam a telefonom jegyzeteit, mert minden összeget felírtam. Diszpécserként dolgozom, nálam szakmai ártalom, hogy a számokat rögzítem. Kilenc év alatt Andrással együtt egymillió-ötszázhúszezer forintot adtunk oda „családi eseményekre”. Egymillió-ötszázhúszezret. Ebben még nincsenek benne azok az ajándékok, amelyeket külön vettem.
Eszter ezalatt egyetlen fillért sem tett bele. Ő „szervezett”. Ez annyit jelentett, hogy felhívott egy éttermet, kiválasztotta a menüt, majd körbeküldte mindenkinek, kinek mennyit kell fizetnie. Az egész szervezés legfeljebb félórát vett igénybe.
Próbáltam beszélni róla. Nem is egyszer. A harmadik pénzgyűjtés után, amikor a kisebbik gyereke keresztelőjére százhúszezer forintot kért tőlünk, azt mondtam Andrásnak:
– Ez így nem igazságos. Mi fizetjük a legtöbbet. Nekünk is vannak kiadásaink: autóhitel, fürdőszobafelújítás.
Megvakarta a tarkóját, és a falat bámulta.
– Nóra, Eszter meg fog sértődni. Tudod, milyen. Aztán panaszkodik anyának, anya meg kiborul. Most még hagyjuk, jó? Legközelebb beszélek vele.
Az a bizonyos „legközelebb” kilenc év alatt egyszer sem érkezett el.
Én pedig tűrtem. Mert szerettem Andrást. Mert az anyósom jó ember volt: csendes, kedves, soha nem szólt bele semmibe. És mert azt hittem, ha pénz miatt kezdek vitát, a család szemében én leszek a fukar meny. Az a nő, aki a saját férjét is elszámoltatja minden fillérrel.
Eszter ráadásul mesterien értett egy bizonyos dologhoz: bárkiből képes volt kicsinyes alakot csinálni, aki ellent mert mondani neki. „Ugyan már, miért számolgatod, család vagyunk.” „Sajnálod anyától?” „Én az időmet áldozom a szervezésre, és az idő is pénz.”
A többiek pedig bólogattak. Eszterrel vitatkozni olyan volt, mint betonfalnak magyarázni: elvileg meg lehet próbálni, de értelme nincs.
Négy évvel ezelőtt Eszter pénzt kért kölcsön tőlem. Szerda este hívott, a hangja szokatlanul halk volt, egyáltalán nem olyan, mint máskor.
– Nóra, szükségem lenne pénzre. Háromszáznegyvenezer forintra. A hónap végéig visszaadom.
Megkérdeztem, mire kell. Azt mondta, felújításra. Csőtörés volt, eláztatták a szomszédokat, sürgősen fizetni kell. Hittem neki. Még aznap este átutaltam. A bizonylatról képernyőképet mentettem, megszokásból.
A hónap vége elmúlt, Eszter azonban egyetlen forintot sem küldött. Vártam még két hetet, aztán írtam neki: „Eszter, mikor tudod visszaadni?” Egy mosolygós jellel válaszolt, majd hozzátette: „Jaj, most még sehogy, de hamarosan.”
Három hónappal később újra emlékeztettem. Akkor ezt írta: „Te is tudod, két gyerekem van. Nehéz helyzetbe kerültem. Légy türelmes.”
Türelmes voltam. Fél évig. Aztán egy évig. Ezalatt Eszter eljutott Törökországba, vett egy új kanapét, és autót is cserélt. Láttam mindent, mert sorra töltötte fel a képeket a közösségi oldalaira: tengerpart, kanapé, kormánykerék. Minden vadonatúj volt. Az én háromszáznegyvenezer forintom viszont mintha egyszerűen megszűnt volna létezni.