Üzlettársakat, akik még kezet sem voltak hajlandók fogni velem. Dubaji kollégákat, akik úgy beszéltek, mintha valahol a fejem fölött állna az igazi tárgyalópartner. Egy kuvaiti hivatalnokot, aki egyszer nyíltan közölte, hogy „valódi képviselőt” kér. Hallgattam, mert a szerződések fontosabbnak tűntek. Mert tizenhárom ember munkahelye múlt rajtuk. Mert volt egy terv.
De ez az ember cselédnek nevezett. Mások előtt. Hétszer. És a saját főnököm erre csak annyit mondott: „Bírd ki.”
A szálloda halljában vettem egy kávét, aztán leültem az ablak mellé. Odakint sűrűn hullott a hó.
Húsz perc sem telt el, amikor megszólalt a telefonom. László hívott.
– Eszter, elment az eszed? Márk nem tudja vinni a blokkot! Már a második pontnál belezavarodott! Gábor felállt, és kijelentette, hogy így lehetetlen dolgozni!
– Tudom – feleltem. – Tegnap szóltam előre.
– Gyere vissza!
– Nem.
– Eszter!
– László. Három napig cselédként beszélt rólam. Maga azt mondta, tűrjem. Tűrtem. Tegnap azt követelte, hogy távolítsanak el az asztaltól. Maga belement. Én eljöttem. Pontosan azt kapta, amit akart.
A vonal túlsó végén hosszú csend lett.
– Ég a szerződés – mondta végül halkan.
– Tisztában vagyok vele. Kilencvenmillió forint. Tizenhárom munkahely.
– Akkor jöjjön vissza.
– Milyen feltételekkel?
– Miféle feltételekkel?!
– Azzal, hogy én vagyok a delegáció vezetője. Nem a személyzet. Nem „ő”. Nem az, akinek „majd továbbítják”. Eszter vagyok, igazgatóhelyettes. És a nevemen szólítanak.
László nem válaszolt azonnal. Csak a légzését hallottam a készülékben.
– Átadom neki – mondta végül.
– Pontosan adja át. Arabul. Márk majd lefordítja. Ha sikerül eltalálnia a hangsúlyt.
Letettem. Kiittam a kávém maradékát. Az ablak mögött egyre vastagabban kavargott a hó.
Egy órával később Márk telefonált.
– Eszter, háromig szünetet rendeltek el. Gábor felment a szobájába. László a bárban ül, és konyakot iszik.
– És te?
– Én meg a „muddát at-tanfíz”-t gyakorlom. Egyelőre hiba nélkül.
Elmosolyodtam. Három napja először.
De a tárgyalóasztalhoz nem mentem vissza.
Háromkor folytatták az ülést – nélkülem. Márk vitte a jogi részt. Én a hallban ültem, a fülemnél a telefonnal. Márk nem bontotta a hívást, csak zsebre tette a készüléket, így mindent hallottam.
Az ötödik pontnál Gábor kérdést tett fel a választottbírósági kikötésről. Márk nagyjából fél percig hallgatott. Aztán kibökte:
– Ezt pontosítanom kell.
– Pontosítsa – válaszolta Gábor.
A hangjában ekkor valami olyasmit hallottam, amit addig nem. Fáradtságot. Nem dühöt, nem sértettséget. Egyszerű kimerültséget attól, hogy az asztalnál ülő ember egy alapvető kérdésre sem tud azonnal válaszolni.
Márk kiment a folyosóra, és felhívott.
– Választottbírósági klauzula. Joghatóság. Azt kérdezi, melyik fórum legyen: a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara melletti választottbíróság vagy a dubaji választottbíróság.
– Mondd ezt: a felek a magyar kamarai választottbíróságban állapodnak meg, de ötvenmillió forint feletti értéknél biztosítják a fellebbezés lehetőségét az Egyesült Arab Emírségek választottbírósága előtt. Hat pont négy, negyvenegyedik oldal.
Márk visszament. Elismételte. Hibátlanul, szó szerint. Mert arabul diktáltam le neki, ő pedig felírta.
Így telt el még négy pont. Márk kijött, hívott, én lediktáltam, ő visszament. Gábor várt. Az idő közben szivárgott el közöttük.
Este hatra a huszonhárom pontból mindössze hetet sikerült lezárniuk. Én általában négy óra alatt végigmegyek mind a huszonhármon.
Az ülést másnapra halasztották.
Három hét múlt el.
A szerződést végül aláírták. Nem három nap alatt, ahogy terveztük, hanem kilenc alatt. Nem kilencvenmillió forintról, hanem nyolcvannégymillióról. A hiányzó hatmillió lett a késlekedés ára. Az újraegyeztetéseké. Márk hibáié, amelyeket aztán papíron kellett kijavítani.
A heti értekezleten László az egész osztály előtt azt mondta:
– Hatmillió forint. Ennyibe kerül valakinek a büszkesége.
Rám nézett. Én nem sütöttem le a szemem.
Gábor a segédjén keresztül küldött egy levelet. Hivatalosat, céges fejléces papíron. „Elnézést kérek a tárgyalások során esetlegesen felmerült félreértésekért.” Egyetlen szó sem esett benne a cselédről. Arról sem, hogy három napon át harmadik személyben beszélt hozzám. A továbbiakban nem kívánt velem együtt dolgozni; kérte, hogy „másik képviselőt” jelöljenek ki mellé.
A kollégák két táborra szakadtak. Az egyik fele azt mondta: jól tettem, ezt nem lehet eltűrni. A másik fele szerint miattam túlórázott mindenki, Márk majdnem felmondott a stressztől, és hatmillió forint profit úszott el.
Márk egyébként nem mondott fel. Azóta is az asztalánál ül, és arabot tanul. Azt állítja, azok után a tárgyalások után rengeteget javult a kiejtése, mert a félelem kiváló tanár.
Én pedig továbbra is igazgatóhelyettes vagyok. Továbbra is tárgyalok. Továbbra is két nyelven fordítom saját magamat.
Csak most már minden megbeszélés előtt a kabátom fölé tűzöm a névtáblámat is. Biztos, ami biztos.
A kollégák szerint a büszkeségem miatt sodortam bajba mindenkit. De ha akkor lenyelem ezt is, vajon később tisztelt volna közülünk bárkit is?