De a társalgás többé nem talált magára. A mieink mereven ültek, mintha mindenkinek egyszerre feszült volna meg a háta. Az arab küldöttség tagjai szótlanul ettek tovább.
Vacsora után László a liftig kísért, pontosabban félrevont.
– Ezt mégis miért kellett? Mindenki előtt?
– Két napja cselédként emleget. Ő is mindenki előtt.
– És akkor mi van? Neked ennél nagyvonalúbbnak kell lenned. Eszter, ez egy kilencvenmilliós szerződés.
– Nem felejtettem el a kilencvenmilliót.
– Akkor viselkedj is úgy.
Belépett a liftbe. Az ajtók összezáródtak előtte.
Egyedül maradtam a fal mellett. A folyosón kávé és szőnyegpadló szaga keveredett. Tizenhárom éve „viselkedem úgy”. Negyvenegy szerződés állt mögöttem. Erre a tárgyalásra kétszáz órát készültem. És most a saját főnököm közli velem, hogy nyeljem le, ha nyilvánosan személyzetnek neveznek.
Felmentem a szobámba. Kinyitottam a laptopot, és újra átolvastam a jogi részt. Másnap következett a zárónap. A legfontosabb.
Tizenegykor megszólalt a telefonom. Gábor asszisztense hívott.
– Eszter asszony, Gábor úr azt kéri, adjam át: a holnapi ülésen inkább az ön kollégáján keresztül szeretne egyeztetni. A fiatalemberrel.
Leültem az ágy szélére.
– Márkra gondol?
– Igen. Úgy véli, így eredményesebb lesz.
Eredményesebb. Egy olyan fiún keresztül, aki az alapfogalmakat is összekeveri. Aki nem ismeri az arab kereskedelmi jogot. Aki két évvel korábban még egy tisztességes mondatot sem tudott összerakni klasszikus arabul.
– Továbbítom a vezetőségnek – mondtam. – Jó éjszakát.
Letettem. Négy másodpercig mozdulatlanul ültem. Aztán felhívtam Lászlót.
– Azt akarja, hogy holnap Márk üljön be helyettem.
A vonal másik végén hosszú csend támadt.
– Eszter… Lehet, hogy tényleg oda kellene ültetni Márkot. Te ott leszel mellette, súgsz neki. Papíron ő viszi, valójában te.
– László, Márk nem ismeri a jogi blokkot. Fogalmakat téveszt. Ha ő ül tárgyalóasztalhoz, a szerződés a harmadik pontnál szétesik.
– Akkor készítsd fel éjszaka.
– Éjszaka? Negyven oldal jogi anyagról beszélünk. Arabul. Olyan terminológiával, amit életében először látna.
– Eszter, nem kérem. Mondom: találj ki valamit. Kell nekünk ez a szerződés.
Ezzel bontotta a vonalat.
A sötét szobában maradtam. Az ablakon túl februári Szeged fényei vibráltak, a rakpart lámpái, alattuk a fekete Tisza.
Tizenhárom év. Negyvenegy szerződés. És most azt mondják, húzódjak félre, hadd dolgozzon a fiú. Mert így kívánja az az ember, aki három nappal korábban cselédnek nevezett.
Nem hívtam fel Márkot. Nem kezdtem el egész éjjel betanítani. Lezártam a laptopot. Lefeküdtem. Elaludtam.
Reggelre tudtam, mit fogok tenni.
Kilenc óra. Konferenciaterem. Mindenki a helyén ült. Gábor az arab oldal közepén foglalt helyet, ujján a gyűrű, tekintete egyenesen előre szegezve.
László kérdőn pillantott rám. Bólintottam, és leültem a saját székemre. Márk mellettem volt, jegyzetfüzettel a kezében.
Gábor észrevett. Az arca azonnal megkeményedett. Odafordult az asszisztenséhez, az pedig csak vállat vont.
Az ülés elkezdődött. Kinyitottam a jogi anyagot. Az első napirendi pont a szerződés felmondási feltételeiről szólt. A legnehezebb fejezetek egyike.
Gábor felemelte a kezét.
– Állj – mondta arabul. – Tegnap világosan közöltem. A fiatalemberrel akarok dolgozni. Nem vele.
Csend lett. Márkból kifutott a vér. László összekulcsolta az ujjait.
Becsuktam a dossziét. Nyugodtan. Aztán Gáborra néztem.
– Gábor úr – szólaltam meg arabul –, az elmúlt három napban a repülőtéren cselédnek nevezett. Harmadik személyben beszélt rólam, mintha itt sem lennék. A saját emberei előtt hétszer viccelődött rajtam; számoltam. Tegnap este pedig azt követelte, hogy cseréljenek le egy gyakornokra, aki nem tudja használni a jogi szaknyelvet.
Gábor mozdulatlanul figyelt. A gyűrűje megállt a karfán.
– Tizenhárom éve vezetek nemzetközi tárgyalásokat – folytattam. – Negyvenegy szerződés van mögöttem. Ezt a protokollt három hónapon át készítettem. Kétszáztizennégy oldal. Minden egyes mondat az én munkám. Természetesen jogában áll úgy dönteni, hogy nem kíván velem együtt dolgozni. Ez az ön választása.
Márk felé fordultam.
– Márk, a jogi blokk a tiéd. Harminchatodik oldal, első pont. Kezdheted.
Márk kinyitotta a száját. Aztán becsukta. Majd újra megpróbálta.
– Eszter, én…
– Megoldod – mondtam. – Mindent előkészítettem, az iratok ott vannak előtted.
Felálltam. Felvettem a táskámat. Lászlóra néztem; vörös arccal ült, homlokán apró verejtékcseppek gyűltek. Aztán Gáborra pillantottam. Ő még mindig nem mozdult.
– Minden jót, Gábor úr – mondtam arabul. – Remélem, a személyzet ezentúl nem fogja zavarni.
És kimentem.
Folyosó. Lift. A földszint gombja. Az ajtók összecsúsztak.
Nekidőltem a tükörfalnak, és hosszú levegőt engedtem ki. Reszketett a kezem. Nem félelemtől. Attól, hogy végre megtettem azt, amire három napja minden este gondoltam a szobámban.
Tizenhárom éven át sok mindent lenyeltem.