– Gábor úr – mondtam arabul –, engedje meg, hogy pontosítsam a cégünk álláspontját a határidőkkel kapcsolatban. A berendezések leszállítása a szerződés aláírásától számított százhúsz nap. A telepítés kilencven nap. A beüzemelés további harminc. Összesen kétszáznegyven nap. Mindez a jegyzőkönyv négy-kettes pontjában szerepel.
Gábor rám emelte a tekintetét. Aznap délelőtt először nézett egyenesen a szemembe.
– Én a kollégájához intéztem a kérdést – közölte.
– A kollégám gyakornok – feleltem változatlan hangon. – A szerződéses feltételeket én egyeztetem. Amennyiben a részletekről kíván beszélni, állok rendelkezésére.
Csend lett. Gábor asszisztense feljegyzett valamit. A pénzügyi tanácsadó a dossziét lapozgatta.
Gábor hátradőlt a székében. A pecsétgyűrűje koppant a karfán.
– Rendben – mondta végül. – Folytassa.
Nem azt mondta, hogy „folytassa, Eszter asszony”. Nem nevezett a nevemen. Csak ennyit: „folytassa”. Úgy hangzott, mint egy utasítás.
Én pedig folytattam. Három órán át. A jegyzőkönyv tizennégy pontján mentünk végig, mindegyiken két nyelven. Délre kiszáradt a torkom, Gábor azonban egyetlenegyszer sem szólított meg név szerint.
Az ülés után László a folyosón ért utol.
– Eszter, azt mondták, az arab vendég lekezelően beszél veled. Igaz ez?
– Hozzászokott, hogy férfiakkal tárgyal.
– Bírd ki valahogy. Erre a szerződésre égető szükségünk van. Tizenhárom munkahely, Eszter. Az éves tervünk múlik rajta.
Tudtam. Én állítottam össze a költségvetést.
– Ki fogom bírni – mondtam.
László megveregette a vállamat, aztán továbbment. Én ott maradtam az üres folyosón, és számolni kezdtem. Három óra a tárgyalóasztalnál. Tizennégy pont. Nulla megszólítás a nevemen. Három alkalom, amikor helyettem Márkhoz beszélt. Egy sértés dialektusban, amelyről úgy tettem, mintha nem értettem volna.
Márk egy perccel később lépett oda hozzám.
– Eszter, ne haragudjon. Megint összekevertem a szakkifejezést.
– Semmi baj. Holnapra tanuld meg a különbséget az „at-taszlím” és az „at-tanfíz” között. Írd fel egy kártyára, és lefekvés előtt mondd el tízszer.
Bólintott, majd elsietett. Jó fiú volt. Igyekvő. De a valóban folyékony arabtól még legalább három év választotta el.
Este üzenet érkezett Gábor asszisztensétől, arabul, az egyik csevegőalkalmazáson keresztül: „Gábor úr kéri, hogy holnapra készüljön részletes prezentáció a pénzügyi blokkról. A diák arab nyelvűek legyenek.”
Nem volt benne „kérem”. Nem volt benne „ha lehetséges”. Csak parancs.
Tizenegykor ültem le a laptop elé. Hajnali háromkor fejeztem be. Huszonhét diát készítettem. Mindegyiken pontos számokkal, és olyan arab tipográfiával, amelyet betűről betűre ellenőriztem.
Négy órát aludtam.
A második nap reggele simábban indult. Az ülés rendben haladt. Gábor már nekem tette fel a kérdéseit, mert Márk az elsőre sem tudott válaszolni, és ezt Gábor emberei is azonnal észrevették. Mégis harmadik személyben beszélt rólam: „Magyarázza el ő”, „Mutassa meg ő a diát”.
Én magyaráztam. Mutattam. Fordítottam.
Ebédre lezártuk a pénzügyi részt. Hátravolt a jogi blokk, a legnehezebb fejezet. Ez volt az én adum. Az arab kereskedelmi jogot nem ismertem rosszabbul, mint a magyart, mert kilenc évvel korábban Kairóban voltam szakmai gyakorlaton, és az Arab Államok Ligájától tanúsítványt is szereztem.
Este üzleti vacsora következett. A szálloda éttermének különtermében ültünk le. Nyolcan voltunk az asztalnál: tőlünk négyen, tőlük négyen. Étlapról rendeltünk. Gábor sokáig válogatott, részletesen kikérdezte a pincért, és külön rákérdezett, van-e halal hús. Fordítottam. A pincér bólintott. Az étterem fel volt készülve, mert én már egy héttel korábban mindent egyeztettem a vezetéssel.
Egy teljes héttel korábban. Hét nap levelezés, négy telefonhívás, egy személyes megbeszélés a séffel. Ez is része volt annak a kétszáz órás előkészítő munkának, amelyet soha senki nem számol.
Gábor megkóstolta a bárányt. Bólintott, jelezve, hogy ízlik neki. Aztán a saját pénzügyi tanácsadójához fordult, és arabul, elég hangosan ahhoz, hogy az egész asztal hallja, így szólt:
– Mulatságos. Ennél a cégnél a cselédség jobban főz, mint ahogy tárgyal.
Rám nézett. És mosolygott.
Az asszisztensei halkan felnevettek. Nem harsányan, de pontosan annyira, hogy eljusson hozzám.
Márk nem értette, mert az arabja még nem volt elég erős a gyors, természetes beszédhez. A mérnökök és a jogász sem fogták fel. László felvonta a szemöldökét, de nem szólt.
Letettem a villámat. A szalvétával megtöröltem a számat. Aztán magyarul, tisztán, minden szavamat megnyomva, hogy a mieink közül senki se maradjon ki belőle, megszólaltam:
– Gábor úr az imént azt a tréfát engedte meg magának, hogy a mi cégünknél a cselédség jobban főz, mint ahogy tárgyal. Rólam beszélt.
Néma csend lett. László arca bíborszínűre váltott. Márk megdermedt, kezében a pohárral.
Gábor abbahagyta a rágást. A gyűrűje megcsörrent a tányér peremén. Nem számított rá, hogy le fogom fordítani.
– Ez csak vicc volt – mondta. Magyarul. Két nap alatt először.
– Természetesen – feleltem. – Két nap alatt a hetedik. Számolom.
Elfordította a fejét. A vacsora folytatódott.