— Állj félre az útból, cseléd.
Elsőre fel sem fogtam, hogy nekem szól. Térden álltam a Liszt Ferenc repülőtér érkezési csarnokának közepén, és azokat az iratokat szedegettem össze, amelyek a bőröndről lecsúszott mappából szóródtak szét. Február volt, térdig érő pufidzseki rajtam, a zakóm fölé tekert sállal. A kitűzőm, rajta a felirat: „A fogadó delegáció vezetője”, a kabát alatt lógott, az üzleti kosztümömre tűzve.
A hang újra megszólalt, ezúttal arabul:
— Húzódj arrébb. Útban vagy.
Felnéztem. Egy férfi állt előttem makulátlanul fehér kandúrában, gondosan nyírt, ősz szakállal. A gyűrűsujján akkora kő csillogott, mint egy ujjperc. Mögötte három asszisztens várakozott bőröndökkel.
Gábor. Annak a delegációnak a vezetője, akire negyven perce vártam. A Rijádból érkező járatát kétszer is késleltették.
Tizenhárom éve tárgyalok közel-keleti partnerekkel. Negyvenegy szerződésen vagyok túl. Egyetlen alkalommal sem fordult elő, hogy magyarázkodnom kellett volna, ki vagyok. Máskor ugyanis az érkezési kapunál fogadom a küldöttséget, öltönyben, névtáblával a kezemben. Most viszont leesett a mappám, lehajoltam érte, és ez az ember úgy döntött, hogy egy nő, aki a repülőtér padlóján térdel, kizárólag takarítónő lehet.
Felálltam. Leporoltam a térdem. Széthúztam a kabátom cipzárját, a kitűzőm pontosan a szeme elé került. Aztán az anyanyelvén, választékos, hibátlan irodalmi arabsággal megszólaltam:
— Jó estét, Gábor úr. Eszter vagyok, a „Reszursz-Inveszt” nemzetközi tárgyalásokért felelős igazgatóhelyettese. Én vezetem a fogadó delegációt. Önt vártuk.
Gábor pislogott egyet. A mögötte álló egyik kísérő lesütötte a szemét. A másik halkan köhintett.
Gábor előbb a kitűzőmre nézett, aztán rám, majd újra a kitűzőre.
— Maga beszél arabul — állapította meg. Nem kérdezte. Kijelentette.
— Tizenhárom éve — feleltem. — Fáradjunk az autóhoz. A sofőr a terminálnál vár.
Bocsánatkérés nem hangzott el. Egyetlen szó sem. Némán indult utánam, az emberei pedig felkapták a bőröndöket.
A kocsiban Gábor a jobb oldalon foglalt helyet. Én balra ültem. Közénk Márk került, a fiatal tolmácsom, huszonhét éves fiú, aki két éve még gyakornokként kezdett mellettem. Már a repülőtéren megpróbált arabul köszönteni, én pedig halkan kijavítottam a hangsúlyt a „tasríf” szóban. Gábor ezt vagy nem vette észre, vagy úgy tett, mintha nem hallotta volna.
A szállodáig vezető úton — negyven perc araszolás a februári forgalomban — Gábor végig az egyik segédjével beszélt, nedzsdi dialektusban. Gyorsan, félhangon. Azt hitte, nem értem.
Minden egyes szavát értettem.
„Nő vezeti a tárgyalásokat. Ebben az országban már férfiak sem maradtak?”
Az asszisztense hallgatott.
Én is hallgattam. Csak erősebben szorítottam az ölemben fekvő mappát. Benne kétszáztizennégy oldalnyi jegyzőkönyv: három hónap munkája. Minden bekezdés, minden szám, minden megfogalmazás az én kezem alól került ki.
A hotelben átadtam Gábornak a háromnapos programot. Elvette a lapot, de rám sem nézett. Márkhoz fordult:
— Mondja meg neki, hogy holnap kilenckor.
Márk zavarba jött. Rám pillantott.
Elmosolyodtam.
— Hallom önt, Gábor úr. Kilenckor. Konferenciaterem, harmadik emelet. Jó éjszakát.
Este a szobámban a dokumentumok fölött ültem. A telefonom kijelzőjén László, az igazgatóm üzenete villogott: „Milyen volt a fogadás? Milyen benyomást tett?”
Azt írtam vissza: „Megérkeztek. A munkakapcsolat létrejött.”
Nem említettem a „cselédet”. Nem írtam az autóban elhangzó arab suttogásról sem. A kilencvenmilliós szerződés tizenhárom munkahelyet jelentett az osztályunkon. Emberek fizetését. Az éves terv teljesítését.
Pontosan tudtam, miért nyelem le.
Reggel kilenc. A szegedi Balchug szálloda konferenciaterme. Hosszú tárgyalóasztal, ásványvizes palackok, projektor. A mi oldalunkon én ültem, mellettem Márk, két mérnök és egy jogász. Az arab fél részéről Gábor, két asszisztens és a pénzügyi tanácsadójuk foglalt helyet.
Az első témakört én nyitottam meg: a berendezések szállítási feltételeit. Két nyelven kezdtem vezetni az egyeztetést, saját magamat tolmácsolva. Ez teljesen megszokott eljárás, ha valaki anyanyelvi szinten beszéli az arabot.
Gábor a harmadik percben félbeszakított.
— Fiatalember — fordult Márk felé. — Mi a vállalatuk álláspontja a határidőkkel kapcsolatban?
Márk elsápadt. Rám nézett. Bólintottam: válaszoljon.
Beszélni kezdett, de akadozva, hosszú szünetekkel. Ráadásul összekeverte a „muddat at-taszlím” és a „muddat at-tanfíz” kifejezést. A szállítási határidő és a teljesítési határidő arabul két külön fogalom, Márk pedig egyetlen mondaton belül kétszer is felcserélte őket.
Gábor rezzenéstelen arccal hallgatta. Aztán a saját asszisztenséhez fordult, ismét dialektusban, ismét abban a hitben, hogy nem értem:
„A fiú semmit sem tud. De legalább férfi.”
Letettem a tenyeremet az asztal lapjára. Egyenesen. Az ujjaim nem remegtek, bár belül már forrni kezdett bennem valami.
Ekkor arabul, nyugodt hangon megszólítottam: