és már vette is a vonatjegyet. Mintha előre be lett volna állítva az egész.
– Hiányzunk neki – mondta Gábor. – Idén már hetvenöt éves.
– Hetvennégy – javítottam ki halkan. – Csak novemberben tölti be a hetvenötöt.
Legyintett, mintha a különbség semmit sem számítana.
– Ugyan már, nem mindegy? Anyából egy van. És neki is csak mi vagyunk. A tenger meg nem szalad el.
Ekkor valami átkattant bennem. Egyetlen pillanat alatt végigvonult előttem mind a hét év. Minden egyes „a tenger megvár”. Minden új fürdőruha, amelyen rajta maradt az árcédula. Minden bőrönd, amelyet előbb elővettem, aztán visszatoltam a szekrény mélyére. A nagyjából 2 560 000 forint, amit elnyeltek a lemondások. A négy meghiúsult út. A tizenkét órás műszakok, amelyek után a fertőtlenítőtől felrepedt a bőr a kezemen.
– Rendben – mondtam végül.
Gábor kifújta a levegőt. Láttam rajta, hogy megkönnyebbült. Azt hitte, most is meghátráltam.
– Na, így már beszélünk – bólintott elégedetten. – Visszahívom anyát, megmondom neki, hogy hozzon saját ágyneműt, mert nálunk nincs sok tartalék.
Bólintottam. Aztán felálltam, kimentem a konyhából, és benyitottam Lilla szobájába.
– Pakolj össze – mondtam neki. – Holnapután repülünk.
Lilla felnézett a telefonjából.
– Anya, de apa azt mondta, hogy…
– Tudom, mit mondott. Te csak készítsd össze a bőröndöt. Fürdőruha, könyvek, töltő. Az útleveled nálam van.
Három másodpercig nézett rám mozdulatlanul. Aztán elmosolyodott. Egy hónapja először láttam ilyennek. Felpattant, és már húzta is elő a hátizsákját.
Visszamentem a konyhába. Gábor az asztalnál ült, kezében a telefonnal, és már arról egyeztetett Mária Pavlovnával, milyen lepedőket hozzon magával.
– Gábor – szólaltam meg.
Felnézett rám.
– Mi van?
– Nem mondom le a jegyeket.
Összeráncolta a homlokát.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, ahogy mondom. Én elutazom Lillával. Te itthon maradsz, és kimész anyád elé.
A telefon másik végén is csend lett. Biztos voltam benne, hogy Mária Pavlovna is elhallgatott.
– Most komolyan beszélsz? – kérdezte Gábor lassan.
– Hét éve nem voltam szabadságon, Gábor. Hét éve. Négyszer veszítettünk pénzt a lemondások miatt. Heti hat napot dolgozom, napi tizenkét órában, és a kezem már szétnyílik a fertőtlenítőtől. Negyvennyolc éves vagyok. És szeretném végre látni a tengert.
– És anyámmal mi lesz? Mit mondjak neki?
– Mondd azt, hogy a feleséged elment pihenni. Hét év után először.
Felállt. A szék lába élesen végigkarcolta a padlót.
– Erika, ha te elmész, az… – elakadt. – Az tiszteletlenség. Anyámmal szemben. Velem szemben is.
– A négy tönkretett nyaralás pedig tisztelet volt velem szemben?
Erre már nem felelt. Csak állt, markolta a telefont. A készülékből kihallatszott Mária Pavlovna ingerült hangja:
– Gábor! Mi történik ott? Mit mond az a nő?
Nem vitatkoztam tovább. Megfordultam, és kimentem.
Aznap éjjel egy percet sem aludtam. Lilla szobájában ültem, és újra meg újra átnéztem az iratokat. Két útlevél: az enyém és a lányomé. Szállásfoglalás. Biztosítás. Transzfer. Minden ki volt fizetve.
Reggel írtam egy rövid üzenetet egy jegyzetfüzetből kitépett lapra:
„Gábor, Lillával elutaztunk. Tíz nap múlva jövünk haza. Menj ki anyád elé. Nekünk szükségünk van erre a pihenésre. Erika.”
A papírt letettem a konyhaasztalra, közvetlenül a bögréje mellé. Aztán megfogtam a két bőröndöt, felébresztettem Lillát, és taxit hívtam.
Az ajtóból még egyszer visszanéztem. A lakás néma volt. Gábor aludt.
– Menjünk – mondtam Lillának.
A taxiban jó pár percig egyikünk sem szólt. Végül Lilla törte meg a csendet.
– Anya… apa nagyon mérges lesz?
– Igen – feleltem őszintén. – Az lesz.
– És akkor mi lesz?
Kin éztem az ablakon. A reggeli város szürkén, ismerősen suhant el mellettünk. Négy óra múlva tengert fogok látni. Hét év után először.
– Semmi – mondtam. – Egyszerűen semmi.
A repülőtéren kikapcsoltam a telefonomat. Csak akkor indítottam újra, amikor a gép már a felhők fölött járt. Tizenkét nem fogadott hívás Gábortól. Három üzenet Mária Pavlovnától: „Erika, mit művelsz?”, „Azonnal hozd vissza a gyereket!”, „Ezt nem fogom ennyiben hagyni!”
Visszacsúsztattam a telefont a táskámba. Lilla mellettem könyvet olvasott. Az ablakon túl csak felhők voltak.
A tenger meleg volt.
Három hét telt el. Lillával lebarnulva értünk haza. A hűtőben üvegek sorakoztak, savanyú uborkával tele; Mária Pavlovna hozta őket. Az asztalon ott feküdt a levelem. Ugyanaz a lap. Gábor nem tette el.
A nappaliban ült, amikor beléptünk. Ránk nézett, de nem mondott semmit. Aztán felállt, bement a hálóba, és becsukta maga mögött az ajtót.
Azóta a nappali kanapéján alszik. Hozzám nem beszél közvetlenül, csak Lillán keresztül üzenget: „Mondd meg anyádnak, hogy dolgozni mentem.” „Kérdezd meg anyádtól, hol van a számla.” Mária Pavlovna minden este telefonál. Lilla azt mondja, a falon át is hallja: „Kisfiam, ez a nő nem tisztel téged. Ez nem feleség, hanem csapás.”
Én viszont nyugodtan alszom. Hét év óta először. Az éjjeliszekrényemen ott van egy kagyló, amelyet Lilla talált a parton.
A férjem szerint elárultam a családot. Az anyó som szerint otthagytam a férjemet egy nyaralás kedvéért. Én pedig csak arra gondolok, hogy hét év alatt, egyetlen valódi pihenőnap nélkül, talán egyszer jogom volt magamról dönteni.
Túl messzire mentem azzal a levéllel és ezzel az indulással? Vagy hét év szabadság nélkül igenis megengedhettem magamnak, hogy az engedélye nélkül felszálljak arra a gépre?