Láttam rajta, hogy nem akar hallgatni tovább.
– Mária Pavlovna – szólalt meg Anita halkan, de határozottan. – Erika nem azért nem utazik, mert nincs hozzá kedve.
– Hát akkor miért nem? – csattant fel az anyósom.
Anita elnémult. Rám pillantott, mintha a tekintetével kérdezné: elmondhatja-e.
Nem vártam meg, hogy ő beszéljen helyettem.
– Azért, mert valahányszor megvesszük a jegyeket, maga megjelenik – mondtam. Nem emeltem fel a hangom. Nem volt benne kiabálás, csak felsorolás. – Hét év alatt négyszer történt meg. A nászutunknál telefonált, mi pedig hazajöttünk. Törökország előtt egy nappal érkezett. Bulgáriánál ugyanez volt. Idén a tengerpart. Egymillió-százhúszezer forint, vissza nem téríthető költség. Összesen kétmillió-ötszázhatvanezer forint ment el így. Kiszámoltam.
Mária Pavlovna abbahagyta az ujjaival való kopogást az asztalon. A keze félúton megállt a csészéje felé.
– Te meg mégis miket hordasz itt össze?
– Számokat mondok – feleltem. – Nem vádaskodom. Számokat. Ha kell, a dátumokat is fel tudom sorolni.
Csend lett.
Anita felállt, és azt mondta, mennie kell. Kikísértem az ajtóig. Mire visszaértem a konyhába, Mária Pavlovna már Gábort hívta.
Húsz perccel később Gábor szinte berontott a lakásba.
– Miért kell anyámat idegenek előtt megaláznod? – kérdezte, még a cipőjét sem vette le az előszobában.
– Nem aláztam meg. Csak kimondtam az összegeket.
– Miféle összegeket? Miről beszélsz?
– Arról a kétmillió-ötszázhatvanezer forintról, amit az elmaradt utazások miatt buktunk el. Amióta házasok vagyunk.
Gábor az anyjára nézett. Mária Pavlovna a konyhaajtóban állt, karba font kézzel.
– Kisfiam – mondta fagyosan. – Vagy én, vagy ez a nő.
– Anya… – Gábor megdörzsölte az orrnyergét.
– Kérjen bocsánatot – vágta rá Mária Pavlovna.
Gábor felém fordult.
– Erika. Kérj bocsánatot anyámtól.
Levettem a szemüvegemet, és a pulóverem szélével megtöröltem a lencséket. Nélküle minden kissé elmosódott: Gábor alakja, az anyjáé, az előszoba a cipőikkel együtt.
– Nem – mondtam. – Nem fogok.
– Akkor elmegyek anyához – közölte. – Majd ha észhez térsz, beszélhetünk.
– Rendben – feleltem.
Nem ezt várta. Láttam abból, ahogy megrándult az álla. De én hallgattam, és ő is némán állt még egy darabig. Aztán felkapta a kabátját, és kiment. Mária Pavlovna utána indult. Az uborkás szatyrot az előszobában hagyta.
Leültem a hokedlire az üres konyhában. A lábam lüktetett a műszak után. Tizenkét óra a pult mögött, aztán még ez is. Mégis, belül különös tisztaságot éreztem. Olyasmit, mint amikor vihar után kitisztul az ég.
Három nap múlva Gábor hazajött. Bocsánatkérés nélkül. Beszélgetés nélkül. Egyszerűen belépett, felakasztotta a kabátját, és leült vacsorázni. Mária Pavlovna visszautazott a saját városába.
Egy hét elteltével Gábor már beszélt hozzám, de csak rövid, száraz mondatokban. „Kész a vacsora?” „Hol az ingem?” „Menj Lilláért.” Akkor értettem meg, hogy a hallgatásával büntet. Azért, mert nem voltam hajlandó bocsánatot kérni.
Újabb egy hét múlva elkezdtem félretenni a pénzt. Külön számlára. Olyanra, amiről neki fogalma sem volt.
Gyorsan eltelt egy év. Lilla betöltötte a tizenhatot, én pedig egyedül intéztem el neki az útlevelet. Gábor aláírta a hozzájárulást, még azt sem kérdezte meg, miért kell. Amíg az anyja nem telefonált, semmi sem érdekelte igazán.
Májusban megvettem a jegyeket. Kettőt: magamnak és Lillának. Antalya, háromcsillagos szálloda, kilenc éjszaka. A saját számlámról fizettem, arról, amelyikről Gábor nem tudott. Minden hónapban száznyolcvannyolzezer forintot tettem félre a fizetésemből. Egy év alatt összegyűlt annyi, amennyi kellett.
A jegyeket most visszaválthatóra vettem. Ezúttal tanultam a korábbiakból.
Aztán azt mondtam Gábornak:
– Menjünk el mindannyian. Júniusban. Találtam egy jó lehetőséget.
Úgy nézett rám, mintha valami idegen nyelven szólaltam volna meg. Végül bólintott.
– Jó. Próbáljuk meg.
Két hétig vártam. Közben pakoltam a bőröndöket. Lillának vettem új szandált és egy napellenzős kalapot. Magamnak naptejet, ami a mi gyógyszertárunkban húsz százalékkal olcsóbb volt, mert alkalmazotti kedvezményt kaptam.
Négy nappal az indulás előtt Gábor a szokásosnál később ért haza a munkából. Leült az asztalhoz, és a telefonját kijelzővel lefelé tette maga elé. Már ismertem ezt a mozdulatot. Ha a telefon így kerül az asztalra, az azt jelenti: az anyja hívta. Vagy ő hívta fel az anyját.
– Erika – kezdte.
Abban a pillanatban összeszorultak az ujjaim. A körmeim a tenyerembe vájtak. Nem dühből, hanem a várakozástól. Mert pontosan tudtam, mit fog mondani. Négy nappal előre tudtam.
– Anya jön. Ki kell menni elé.
– Mikor? – kérdeztem, bár a választ már sejtettem.
– Holnapután.
Holnapután. Két nappal az indulás előtt.
– Gábor – mondtam lassan. – Felhívtad őt?
– Tessék?
– Te telefonáltál neki, és elmondtad, hogy utazunk?
Elkapta a tekintetét. Megint megdörzsölte az orrnyergét. Ebből mindent megértettem. Igen. Felhívta. Ugyanúgy, mint az előző négy alkalommal. Elmondta a dátumot, elmondta az útvonalat is, Mária Pavlovna pedig már ennyiből is értett.