Fehér tüll volt, az a fajta, amit Mária Pavlovna magával hozott.
– Ez meg micsoda? – kérdeztem.
– Rendes függöny – felelte, és közben az ujjával kopogott az asztallapon. – Nem holmi rongy. A mustársárga kórházba való szín, nem lakásba.
Három másodpercig nem szóltam semmit. Aztán leakasztottam a tülljét, szépen összehajtogattam, és letettem a hokedlire. Elővettem a saját függönyeimet, és elkezdtem visszatenni őket a helyükre.
A kezem nem remegett. Most először nem.
– Mit művelsz? – Mária Pavlovna hangja mélyebbre váltott.
– Felrakom a saját függönyeimet – mondtam anélkül, hogy hátranéztem volna. – Nekem ezek tetszenek. Ez az én otthonom. És itt én döntöm el, milyen függöny lógjon az ablakon.
Néhány másodpercig dermedt csend volt. Aztán Mária Pavlovna felállt az asztaltól, és kiment a szobából. Hallottam, ahogy az előszobában tárcsáz. A hangja tompán szűrődött be, de a szavakat így is ki lehetett venni:
– Gábor, a feleséged pimaszkodik velem. Én ehhez nem vagyok hozzászokva.
Gábor aznap korábban ért haza a munkából, mint máskor. Úgy csapódott be mögötte az ajtó, hogy Lilla a szobájában összerezzent.
– Mégis mit rendeztél itt? – kérdezte már a küszöbről.
– Visszatettem a függönyeimet.
– Anya teljesen kiborult! Nekünk hozta, készült vele, te meg még egy köszönömöt sem voltál képes mondani!
Ránéztem. A széles vállára, amely most kihúzva feszült, mert az anyja nem állt mellette, csak a fal túloldalán volt. Előtte mindig összement, görnyedt, mintha kisebbnek akarná mutatni magát. Velem szemben viszont egyenes háttal állt.
– Gábor – mondtam lassan. – Megköszöntem az uborkát. A lekvárt is. A süteményt is. De a függönyöket a saját lakásomban én fogom kiválasztani.
– Ez a MI lakásunk!
– Akkor miért az anyád hozza meg benne a döntéseket?
Erre nem volt válasza. Megdörzsölte az orrnyergét, sarkon fordult, és bement az anyjához.
Este Lilla odasomfordált hozzám a konyhában. Csendes volt, a tankönyvét szorongatta, mintha csak egy pohár vízért jött volna ki.
– Anya – szólalt meg halkan. – Apa mindig felhívja őt. Minden nyaralás előtt. Hallottam.
– Mit hallottál pontosan?
– Azt mondja neki: „Anya, ekkor és ekkor utaznánk.” És utána ő megjelenik. Mindig.
Feltettem a vízforralót, és csak álltam mellette, miközben figyeltem, hogyan kezd zúgni benne a víz. Tehát nem véletlen volt. Nem balszerencse. Nem egyszerű egybeesés. Négy alkalom egymás után már nem szerencsétlenség, hanem rendszer.
Lilla mellettem toporgott, egyik lábáról a másikra állt.
– Anya, jól vagy?
– Igen – feleltem. – Menj, csináld meg a leckédet.
De nem voltam jól. Elővettem a telefonomat, megnyitottam a jegyzeteket, és számolni kezdtem. Az első alkalom a nászutunk volt: három főre szóló utalvány, négyszáznyolcvanezer forint. A második Törökország, két évvel korábban: hétszázhatvanezer. A harmadik Bulgária tavaly tavasszal: repülőjegy és hotel, nagyjából kétszázezer. A negyedik pedig a mostani, egymillió-százhúszezer.
Kétmillió-ötszázhatvanezer forint. Hét év alatt. Mind a semmibe ment.
Gábor ezalatt kétszer is elvitte az anyját Szegedre, gyógyüdülésre. Mindkét alkalommal a közös pénzünkből.
Bezártam a jegyzetet, eltettem a telefonomat, és töltöttem magamnak teát. A kezem nyugodt volt. A döntés még nem született meg bennem teljesen, de valami belül már elmozdult a helyéről.
Egy hónappal Mária Pavlovna távozása után meghívtam a barátnőmet vacsorára. Anita velem dolgozott a gyógyszertárban, kilenc éve ismertük egymást.
Gábor átment egy haverjához focit nézni. Lilla a szobájában volt. Mi Anitával bort bontottunk, sajtot szeleteltünk, és leültünk a konyhában. Hosszú idő után ez volt az első este, ami valamennyire normálisnak érződött.
– Na és te hogy vagy? – kérdezte Anita. – Idén nyáron merre mentek?
– Sehová – válaszoltam, és elmosolyodtam. Már hozzászoktam ehhez a kérdéshez.
– Már megint?
– Már megint.
Anita csak megrázta a fejét. Tudta. Mindenki tudta.
Ekkor megszólalt a csengő. Kimentem ajtót nyitni, és Mária Pavlovna állt a küszöbön, táskával meg egy szatyorral a kezében.
– Gábor mondta, hogy ugorjak be, úgyis egyedül vagy otthon – közölte. – Gondoltam, meglátogatlak. Olyan régen láttuk egymást.
Egy hónap telt el. Egyetlen hónap. Nála ez már „régen” volt.
Belépett, és amikor meglátta Anitát, minden különösebb zavar nélkül leült az asztalhoz. Teát töltöttem neki, mert Mária Pavlovna bort nem ivott, és másnál sem nézte jó szemmel.
Az első tíz percben a beszélgetés még egészen békésen folyt. Aztán Anita megkérdezte:
– Mária Pavlovna, ön szokott utazni?
Na, ezzel megnyílt a csap.
– Hogyne szoktam! – Mária Pavlovna kihúzta magát a széken. – Gábor elvitt üdülni. Kétszer is. Gyógyfürdő, masszázs, séták, szép környék. Csodálatos volt!
Aztán felém fordult.
– És te, Erika, merre jártál mostanában? Tőled valahogy egyetlen fényképet sem láttam. Sehol sem voltál?
Megigazítottam a szemüvegemet.
– Nem – mondtam. – Sehol.
– Na látod – fordult Mária Pavlovna Anitához, mintha valami magától értetődő igazságot magyarázna. – Fiatal, egészséges asszony, és nem megy sehova. Gábor ajánlgatja neki, ő meg visszautasítja. Csak magát okolhatja. Én az ő korában már bejártam fél Horvátországot.
Anita rám nézett. Észrevettem, ahogy összeszorítja a száját.