– A tengerparti út ugrott – közölte Gábor, fel sem nézve a telefonjából. – Anyám ideutazik hozzánk.
A hálószoba közepén álltam, előttem a nyitott bőrönd. A kezemben egy fürdőruha volt: vadonatúj, még rajta lógott a címke. Hét év óta az első, amit magamnak vettem.
– Hogy érted, hogy ugrott? – óvatosan letettem a fürdőruhát az ágyra. – A jegyeket már megvettük. Nem visszaválthatók. Egymillió-százhúszezer forint, Gábor.
Megmasszírozta az orrnyergét, aztán leült a kanapé szélére. Pontosan ezt csinálta mindig, amikor a beszélgetés nem abba az irányba ment, amelyik neki kényelmes lett volna.
– És mégis mit tegyek? Már megvette a vonatjegyet. Holnapután itt lesz. Nem mondhatom neki, hogy forduljon vissza.
Hét éve voltunk házasok. Ez alatt a hét év alatt egyszer sem jutottam el igazi szabadságra. Nem volt tenger, nem volt gyógyüdülő, de még egy hétvégi kiruccanás sem valamelyik közeli városba. Semmi. Az első évben volt ugyan nászút egy tengerparti üdülőhelyen, de mindössze három napig tartott, mert Mária Pavlovna telefonált, hogy felment a vérnyomása. Hazajöttünk. A vérnyomása végül százh harminc per nyolcvan volt, ami az ő korában teljesen elfogadható érték. Ezt pontosan tudtam, gyógyszerészként naponta láttam ilyen számokat recepteken.
Azóta egyetlen utazás sem sikerült. Valahányszor pihenést terveztünk, Mária Pavlovna valamilyen módon megjelent a képben. Hét év alatt negyedszer. Mintha naptár szerint időzítette volna.
– Gábor – ültem le mellé, és igyekeztem nyugodt hangon beszélni. – Erre az útra négy hónapig tettünk félre. Én plusz műszakokat vállaltam. Tizenkét órákat álltam bent. Láttad, milyen állapotban estem haza.
– Láttam – felelte, továbbra is a kijelzőt bámulva. – De anyám fontosabb.
Megigazítottam a szemüvegemet. Az ujjaim lecsúsztak a keretről; a kezem száraz volt, repedezett, az állandó fertőtlenítőktől olyan érdes, mint a csiszolópapír. Nyolc év a patikában megtette a magáét.
– Minél fontosabb? – kérdeztem halkan.
– A tengernél, Erika – nézett végre rám. – Egy anyja van az embernek. Hetvennégy éves. Ezt tényleg nem érted?
Értettem. Nagyon is. Értettem, hogy Mária Pavlovna egy vidéki kisvárosban él a saját háromszobás lakásában, és van egy barátnője a szomszédban, aki mindennap benéz hozzá. Tudtam azt is, hogy egyedül jár piacra, maga cipeli haza a szatyrokat, és télire saját kezűleg rak el befőtteket meg savanyúságokat, egyszerre húsz üveggel. És azt is pontosan ismertem, hogyan kezdődik minden „látogatása”: felhívja Gábort, és a szokásos hangján azt mondja: „Kisfiam, úgy hiányzol, felmegyek hozzátok egy hétre.”
Az az „egy hét” aztán kettő lett. Majd három. Egyszer Mária Pavlovna egy teljes hónapot töltött nálunk, és csak azért ment haza, mert a szomszédasszonya telefonált, hogy a lakásában eltört egy cső.
– Én nem mondom le az utat – jelentettem ki. – Menj ki te elé az állomásra. Fogadd az anyádat. Én pedig elrepülök.
Gábor felkapta a fejét, mintha valami szégyenteljes dolgot javasoltam volna.
– Hová repülnél? Egyedül? A férjed nélkül?
– Lillával.
– Nem – állt fel azonnal. – Nem, Erika. Mi család vagyunk. Vagy együtt megyünk, vagy sehogy.
És én megint engedtem. Ahogy az előző négy alkalommal is. Visszatettem a fürdőruhát a szekrénybe, becsuktam a bőröndöt, és feltoltam a felső polcra.
Egymillió-százhúszezer forint ment a semmibe. Nem visszatéríthető jegyekre.
Két nappal később Mária Pavlovna már az előszobánkban állt. Egy hatalmas, kockás utazótáskát cipelt, a másik kezében pedig egy zacskó házi kovászos uborkát szorongatott.
– Na, mutassátok, mi van itt nálatok – mondta, miközben végigmérte a folyosót. – A tapétát már rég le kellett volna cserélni. Gábor, ti a feleségeddel egyáltalán nem törődtök ezzel a lakással?
Mária Pavlovna három hétig maradt nálunk.
Az első két nap alatt teljesen átrendezte a konyhát. A lábasok másik szekrénybe kerültek. A fűszerek új polcra. A vágódeszkák a mosogató alá, mert szerinte „az úgy higiénikusabb”. Én közben továbbra is tizenkét óráztam, és esténként olyan lakásba érkeztem haza, ahol semmit nem találtam meg.
– Mária Pavlovna – szólaltam meg a harmadik napon, miközben a serpenyőt kerestem az egyik szekrényben. – Nekem megvolt a megszokott rendem. Úgy könnyebb, ha minden a helyén van.
A szemüvege fölött nézett rám. Súlyos, fölényes pillantással, mintha fentről tekintene le rám, holott én fél fejjel magasabb voltam nála.
– Te, Erika, a rendetlenséghez szoktál hozzá. Ez nem rendszer, hanem káosz. Ki tartja a serpenyőt a gabonafélék mellett?
– Nekem így praktikus – mondtam.
– Nekem viszont nem. És Gábornak sem. Ugye, Gábor?
Gábor az asztalnál ült, a telefonját nyomkodta, és hallgatott. A válla összegörnyedt, ahogy mindig, amikor az anyja hozzá fordult.
– Anya – motyogta végül. – Jól van már.
„Jól van már.” Ennyit kaptam. Nem azt, hogy „Erikának igaza van”. Nem azt, hogy „anya, ez az ő konyhája”. Csak ennyit: „jól van már”.
Az ötödik napon Mária Pavlovna a függönyökre vetett szemet. Azokat előző évben vettem: lenvászonból készültek, mustársárga árnyalatban, két hétig válogattam őket, mert tökéletesen illettek a fotel kárpitjához és a díszpárnákhoz. Harminckétezer forintot fizettem értük.
Munka után beléptem a nappaliba, és a függönyök összehajtogatva hevertek a fotelben. Az ablakokon pedig valami fehér anyag lógott.