Még nem nyújtottam be. Egyelőre ott van a fiókban. Vár.
Gábor a papírokat bámulta. Aztán rám nézett. Majd megint az iratokra.
— Kati… te most komolyan… kidobsz engem?
— Gábor, én senkit nem dobok ki. Te mentél el. Két hónapja. Azt írtad: „nem vagyok ápoló”. Emlékszel?
— Kati, kérlek, bocsáss meg, én akkor…
— Megbocsátok.
Erre felkapta a fejét.
— Tényleg?
— Igen. Őszintén. Tiszta szívből. De vissza nem jöhetsz.
— Kati…
— Gábor. Most mondok neked valamit, és jól figyelj, mert nem fogom még egyszer elismételni.
Kissé előrehajoltam. A hangom halk volt, mégis teljesen nyugodt.
— Amikor az orvos kimondta a diagnózist, tudod, mire gondoltam ott, a rendelőben? Arra, hogyan mondjam el neked. Hogy meg ne rémülj. Hogy kíméletesen kell közölnöm. Rád gondoltam, érted? Rád. Miközben daganat volt a mellemben, én a te idegeidet féltettem.
Lehajtotta a fejét.
— Te pedig még aznap este összepakoltad a bőröndödet, és elmentél Júliához. Aztán elküldted azt az üzenetet, hogy „nem vagyok ápoló”. És tudod mit? Köszönöm.
Felnézett. Látszott rajta, hogy nem érti.
— Köszönöm — mondtam újra. — Ha itt maradsz, végig úgy csináltam volna a kezelést, hogy közben téged sajnállak. Azt hajtogattam volna magamban: szegény Gábor, milyen nehéz lehet neki mellettem. De te elmentél, és így csak magamért gyógyultam. És képzeld, kiderült, hogy ez rengeteget számít. Amikor az ember végre saját magáért kapaszkodik.
Csend lett.
— Vidd el a bonbont. Add oda Júliának. Mondd meg neki, hogy neki is megbocsátottam. Csak látni nem akarom többé.
Felállt. Egy szót sem szólt. A dobozt felvette, a rózsákat viszont az asztalon hagyta.
Az ajtóból még visszafordult.
— Kati… ha megint jön a kemó… ha rosszul lennél… felhívsz?
— Nem, Gábor. Nem foglak. Nekem ott van Andrea. Ott van Nóra. És ott vannak az orvosok. Képzeld, ápolóra nincs szükségem. Nekem egy ember kellett volna. Te pedig ebben elbuktál.
Kiment. Én rázártam az ajtót. Kétszer fordítottam el a kulcsot.
És csak akkor törtem össze.
Két hónap óta először sírtam. Hosszan, mélyről, csukladozva, már-már fuldokolva, úgy, hogy a mellkasom is belesajdult — éppen ott, ahol a heg húzódott.
Aztán megmostam az arcom. Friss teát főztem. Elővettem a hűtőből a tortát, amit Andrea hozott, és amihez addig hozzá sem nyúltam. Végül felhívtam a lányomat.
— Nóra, szia, kincsem. Figyelj… el kell mondanom neked valamit. Csak ne ijedj meg.
Eltelt egy év.
A daganatnak nyoma sincs. A kontrollfelvételek tiszták. Az orvos azt mondja, kitűnő a javulás, felejtsem el az egészet.
Én nem felejtem el. Minden reggel felébredek, kávét iszom a konyhában, és kinézek az ablakon arra a hársfára, amelyben nyaranta cinegék fészkelnek. Közben arra gondolok: élek. Itthon vagyok. A saját otthonomban.
Gábor a beszélgetésünk után három hónappal Júliától is elköltözött. Most valahol a város szélén bérel egy egyszobás lakást. Andrea szerint nagyon megöregedett.
Júlia próbált nekem írni. Letiltottam.
Nóra hazajött Sopronból, és együtt töltöttük a szilvesztert. Öt év után először kettesben, Gábor nélkül. És kiderült, hogy éppen ez az ünnep.
Tudják, mire jöttem rá ez alatt az év alatt?
Ha valaki a legsötétebb napodon hagy magadra, az nem feltétlenül árulás. Néha ajándék. Megmutatja neked, ki is ő valójában. Hogy ne pazarold rá tovább a saját — mint kiderül, nagyon rövid és nagyon értékes — életedet.
Köszönöm, Gábor.
Őszintén: köszönöm.