Pontosan így beszélt akkor is, amikor apósomtól akart pénzt kölcsönkérni.
— Hallgatlak, Gábor.
— Kati… én… én ostoba voltam. Megijedtem. Nem tudtam, mit kezdjek az egésszel. Teljesen szétestem. Júliához mentem, de az hiba volt. Óriási hiba. Ő… ő nem te vagy. Még csak nem is hasonlít rád. Ezt már látom.
Nem szóltam semmit.
— Kati, hogy vagy? Mi lett a műtéttel? Andreától próbáltam érdeklődni…
— Andrea neked egy szót sem mondott. Ne hazudj.
— Hát… tudod, a madarak csiripelték. Kati. Elmehetnék hozzád? Beszéljünk. Szeretnék hazajönni. Beláttam, hogy hibáztam.
Lassan kifújtam a levegőt. A konyhaasztalon előttem ott feküdt a válási papír. Mellette egy másik irat: a kilakoltatás iránti kereset, már aláírva. Erika hagyta nálam, biztos, ami biztos.
— Gyere el, Gábor. Szombaton. Kettőre. Akkor megbeszéljük.
— Kati! Köszönöm, Kati! Tudtam én, hogy te…
— Szombatig.
Azzal letettem.
Szombaton egy óra ötvenkor csengetett. Rózsacsokrot hozott, meg egy doboz bonbont. A tekintete olyan volt, mint egy megvert kutyáé.
Ajtót nyitottam. Köntös volt rajtam, ugyanaz, amelyikben huszonhárom éven át vártam haza az üzleti útjairól. Egy kevés festéket is tettem magamra. Nem miatta. Magam miatt.
— Kati… — lépett felém, hogy átöleljen.
Hátraléptem.
— Menj be a konyhába. Kérsz teát?
— Kérek — mondta, és leült a régi helyére. Körbenézett. — Minden ugyanolyan. Jó érzés… Kati, én…
— Előbb a tea. Aztán beszélünk.
Töltöttem neki, elé tettem a csészét, majd leültem vele szemben.
— Gábor. Mondd.
És akkor ömleni kezdett belőle. Húsz percen át hallgattam, hogyan rémült meg. Hogyan „csavarta el a fejét” Júlia. Hogyan derült ki róla, hogy „egyáltalán nem olyan”. Hogyan gondolt rám minden egyes éjszaka. Hogyan vállalna most már bármit. Hogyan ápolna, ha még kemoterápiára lenne szükség. Hogyan…
— Gábor — vágtam közbe. — Állj meg egy pillanatra. Mutatni szeretnék valamit.
Felálltam, odamentem a komódhoz, kivettem belőle egy dossziét, majd visszatértem az asztalhoz. Kinyitottam, és elé csúsztattam az első lapot.
A házasság felbontásáról szóló végzés volt. A dátum: három héttel korábbi.
Elsápadt.
— Kati… ez… ez hogy lehet?
— A műtét előtt egy héttel beadtam a válókeresetet. A bíróság távollétedben kimondta a válást. Egyetlen tárgyalásra sem jöttél el, pedig az idézéseket átvetted. Tudom, mert aláírtad őket. Vagyis hivatalosan értesültél róla, és nem tiltakoztál.
— Én… azt hittem, valami formaság, valami hülyeség, én…
— Nem hülyeség, Gábor. Válás.
Rátettem a következő papírt.
— Ez pedig az ajándékozási szerződés a lakásról. Anya 2014-ben intézte el. Emlékszel? Akkor mentél el fél évre Gyöngyösre az anyádhoz. Az ivászatodból próbáltál kikecmeregni. Na, akkor. A lakás az én különvagyonom. Nem közösen szerzett tulajdon. A törvény szerint semmi részed nincs benne.
— Kati… én nem akarok a lakásból semmit, dehogy akarok, én csak…
— Várj. Van még egy harmadik irat is.
Elé tettem a keresetet.
— Ez a kilakoltatásodról és a lakcímnyilvántartásból való kijelentésedről szólna… ja, bocsánat, hiszen be sem vagy jelentve ide. Akkor maradjunk annyiban: kereset a távozásod kikényszerítésére és arra, hogy ne tartózkodhass itt, ha esetleg úgy döntenél, hogy „hazaköltözöl”. A kereset már elkészült.