„…nehogy ez az iszákos ember öregkorodra egyszer csak kirakjon az utcára.”
Én akkor sírtam, tiltakoztam, próbáltam védeni Gábort:
— Anya, de hát ő a férjem…
Anyám erre nem válaszolt. Csak összeszorította a száját, úgy, ahogy mindig, amikor pontosan tudta, hogy neki van igaza.
Gábor egyébként tudott az ajándékozásról. Csakhogy tíz év alatt valahogy kényelmesen elfelejtette. Meg volt győződve róla, hogy a lakás „közös”, mert házasság alatt éltünk benne. A papírokba soha nem akart belenézni. Többször mondtam neki:
— Gábor, üljünk le, nézzük át együtt az iratokat.
Ő csak legyintett.
— Kati, ugyan már, engem ezek nem érdekelnek. Te vagy nálunk a ház úrnője, intézed te ezt.
A ház úrnője. Persze.
Szóval azon a hétfőn, pontosan egy héttel a műtét előtt, elmentem ügyvédhez. Erikához, akit Andrea ajánlott. Három évvel korábban ő vitte végig Andrea válását, és arra is emlékeztem, hogy a férjét tizenkét nap alatt sikerült eltávolítani a lakásból.
Erika alaposan átolvasta az ajándékozási szerződést. Megnézte a tulajdoni lapot, a földhivatali kivonatot, aztán felpillantott rám.
— Katalin, ez az ingatlan az ön különvagyona. Igaz, hogy a házasság alatt került a nevére, de ingyenes jogügylet útján, ajándékozással kapta. A családjogi szabályok szerint nem képezi a közös vagyon részét. Egyáltalán nem.
— Vagyis…?
— Vagyis válás esetén a férje ebből a lakásból egyetlen négyzetméterre sem tarthat igényt. Ha jól látom, be sincs jelentve ide.
— Nincs. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy ne jelentsem be.
— Akkor ez a helyzet még tisztább. A válás után ön jogosult kezdeményezni, hogy elhagyja az ingatlant. A volt házastárs már nem minősül a tulajdonos családtagjának. Beadjuk a keresetet, és bírósági úton kiüríttetjük a lakást. Egy hónap, legfeljebb kettő.
Hallgattam, és azon a héten először mosolyodtam el. Nem nagy mosoly volt, inkább csak egy fáradt, féloldalas rándulás az arcomon, de mégis mosoly.
— Erika… én adhatom be elsőként a válókeresetet? Nem szeretném, hogy ő előzzön meg.
— Természetesen. Sőt, jobb is így. Kiskorú gyermek nincs, tényleges vagyoni vita sincs, hiszen nincs mit megosztani. A válás a bíróságon viszonylag gyorsan lemegy. Körülbelül egy hónap.
— Akkor csináljuk.
— És a műtét?
— Kilenc nap múlva operálnak. Utána azt mondták, legalább két hónap lábadozás következik. Beleférünk?
Erika hosszan, figyelmesen nézett rám.
— Bele. Mindent intézek én. Ön csak írja alá a meghatalmazást, aztán próbáljon nem idegeskedni. Gyógyuljon. Két hónap múlva a kezében lesz a válásról szóló papír.
Aláírtam. Amikor kiléptem az utcára, vettem egy cigarettát, tizenöt év után először rágyújtottam, aztán azonnal el is dobtam. Hiszen daganatom van. Micsoda ostoba vagyok.
A műtét szerencsére jól sikerült. A tumort eltávolították, áttétet nem találtak, a kemoterápiából is enyhébb kezelést írtak elő. Az orvos annyit mondott:
— A kilátásai biztatóak.
Egyedül feküdtem a kórteremben. Gábor egyszer sem jött be. Nem telefonált. Júlia meg pláne nem.
Andrea viszont mindennap megjelent. Hozott házi húslevest, friss könyveket, és fényképeket a lányomról. Az én Nórám Sopronban tanult, neki nem mondtuk el a műtétet. Én kértem így, nem akartam megijeszteni.
Két hónappal a hazatérésem után Erika felhívott.
— Katalin, a válás jogerős. Az iratok nálam vannak. Mikor tud értük jönni?
Másnap elmentem, és átvettem mindent.
Egy héttel később Gábor telefonált.
— Kati. Szia.
A hangja olajos volt, bűnbánó, simulékony. Rögtön megismertem ezt a hanghordozást.