Szerdán, este hat körül értem haza a kórházból. Az ötödikre gyalog kellett felvonszolnom magam, mert a lift megint bedöglött, nekem pedig már ahhoz sem maradt erőm, hogy a gyógyszerekkel teli zacskót rendesen tartsam.
A saját kulcsommal nyitottam ajtót. Bent néma csend fogadott. Csak a konyhából hallatszott a hűtő megszokott, egyhangú zúgása.
Aztán rögtön megakadt a szemem az előszobai fogason.
Üres volt.
Nem lógott ott a kabátja. A báránybőr dzsekije sem. A téli kabátja sem. Eltűntek a sportcipői, a bakancsai is. Egyedül az én régi esőkabátom maradt a helyén, mintha valami ottfelejtett, szomorú zászló lenne.
Álltam a folyosón, kezemben a patikából hozott csomaggal, és csak bámultam az üres vállfákat. Furcsa módon az első gondolatom ez volt: „Most akkor ki viszi le a szemetet?”
Aztán elővettem a telefonom. WhatsApp-üzenet. Gábortól. Egy órával korábban küldte.
„Katalin, ne haragudj. Én nem vagyok ápoló. Ezt így nem bírom. A válókeresetet beadom, neked nem kell intézned semmit. Ne hívj. Vigyázz magadra.”
Háromszor olvastam el. Az a „vigyázz magadra” attól az embertől, akivel huszonhárom évet éltem le, és aki éppen azon a napon szökött meg, amikor közölték velem: onkológia, második stádium, műtétre van szükség.
Nem sírtam. Meglepő, de egyetlen könnyem sem jött. Leültem az előszobai puffra, kabátban, és talán egy órán át ültem ott. Vagy kettőn át. Addig, amíg el nem zsibbadt a lábam.
Végül felálltam, kimentem a konyhába, és feltettem a vízforralót.
Ekkor csörgött Andrea. A barátnőm. Harminc éve ismertük egymást, még az iskolából.
– Katalin, otthon vagy? Indulok hozzád. Hogy vagy?
– Megvagyok, Andrea.
– Megyek. Ne zárkózz be.
Negyven perc múlva már nálam volt. Hozott egy üvegbe töltött borscsot, egy üveg konyakot és egy doboz nyugtatót. Leült velem szemben a konyhában, egyenesen a szemembe nézett, és halkan megszólalt:
– Katalin, most mondok valamit. Csak ne omolj össze.
– Ma már nem fogok, Andrea. Ma már nem.
– Gábor… a te Gáborod… Júliánál van. A mi Júliánknál.
Júlia. A harmadik közülünk. Az iskolai hármas: Katalin, Andrea és Júlia. Negyven év barátság. A lányom keresztelője. Az ő anyjának temetése. Szilveszteri összejövetelek nálam, mert nálam volt „a legnagyobb konyha”.
– Honnan tudod? – kérdeztem, és a saját hangom idegennek tűnt.
– A lánya, Eszter írt nekem. Gábor már… a második hete náluk lakik. Bőrönddel állított be. Eszternek azt mondták, hogy „Gábor bácsi egy ideig náluk marad”. De Eszter nem ostoba, tizennyolc éves.
Bólintottam. Nem éreztem semmit. Tényleg semmit. Mintha valaki novokaint fecskendezett volna közvetlenül a szívembe.
– Katalin… hogy bírod?
– Andrea, tíz nap múlva operálnak. Most nincs erőm velük foglalkozni.
Andrea elsírta magát. Én továbbra sem.
Aznap este fenékig kiittam a konyakját, aztán lefeküdtem, és egy hét óta először úgy aludtam, mint akit kiütöttek.
Másnap reggel pedig elkezdődött az, amire sem Gábor, sem Júlia nem számított.
A lakást ugyanis anyám hagyta rám. Nem kettőnkre Gáborral, hanem kizárólag rám. Ajándékozási szerződéssel, amelyet két évvel a halála előtt írtak alá. Mielőtt Gáborhoz mentem volna, már volt egy egyszobás lakásom, ezt a háromszobásat pedig, ahol éltünk, anyám 2014-ben nekem adta, éppen akkor, amikor Gábornak „nehéz időszaka” volt: belebukott az autószervizébe, és inni kezdett.
Anyám mindig kőkemény asszony volt. Akkor csak ennyit mondott: „Neked adom. Csakis neked.” És pontosan tudta, miért ragaszkodik ehhez.