Inkább szánalmasnak tűnt a szemében.
– A téli gumikért jöttem. A balkonon vannak – vetette oda Zoltán, aztán valamiért elakadt, és félrenézett. – Meg amúgy… hogy bírod itt? A szomszédok már kicsinálnak? Én előre megmondtam.
Anna abban a pillanatban mindent megértett. Zoltán nagy újrakezdése nem úgy sikerült, ahogy elképzelte. Az a fiatal nő, akiért olyan büszkén felégetett maga mögött mindent, alighanem kiszedte belőle az utolsó félretett forintot is, aztán amikor a hétköznapok gondjai megjelentek, egyszerűen kitette a szűrét. Most pedig visszajött, hátha egy megtört, kisírt szemű Annát talál, akinek a nyomorúságán keresztül újra fontosnak érezheti magát.
– A gumikat tegnap kitettem a szemétledobó mellé, a folyosóra – felelte Anna nyugodtan. – Valaki már elvitte őket. Én pedig remekül vagyok.
Már csukta volna az ajtót, de Zoltán gyorsabb volt: a cipője orrát bepréselte a résbe.
– Ne játszd itt a nagyasszonyt – sziszegte, és a hangja kellemetlenül magasra csúszott. – Engedj be. Át kell néznem a holmijaimat.
Ekkor a lift zúgva megállt az emeleten. Az ajtók szétnyíltak, és Márk lépett ki belőle. Elvileg előző nap már el kellett volna utaznia, de a járatát a hóvihar miatt törölték, ő pedig úgy döntött, visszajön, anélkül hogy előre telefonálna.
Lassan indult el Zoltán felé. A lépcsőházban hirtelen olyan csend lett, hogy még a lift halk kattogása is túl hangosnak hatott.
– Barátom, vedd ki a lábad az ajtóból – mondta Márk mély, tompa hangon.
Zoltán torkában ösztönösen megmozdult az ádámcsutka.
– Te meg ki a fene vagy? – fordult hátra, igyekezve magabiztosnak látszani. Csakhogy Márk mellett, a sótól kifakult viharkabátjában és azzal a nehéz, nyugodt tekintettel, Zoltán inkább egy rajtakapott kamaszra hasonlított, mint fenyegető férfira.
– Én itt lakom – válaszolta Márk egyszerűen. – Te viszont rossz ajtóhoz jöttél.
Azzal közé és az ajtó közé állt, vállával finoman, de félreérthetetlenül hátrébb szorítva.
– Láb vissza. Megfordulsz. Aztán mész a lifthez.
Zoltán nagyot nyelt. Annára pillantott, mintha tőle várna valami mentő gesztust, de Anna csak összefonta a karját a mellkasa előtt. Sem félelem nem volt az arcán, sem együttérzés.
– Menjetek a fenébe – köpte oda Zoltán, majd görnyedt háttal, sietős léptekkel elindult lefelé a lépcsőn. A liftet már meg sem várta.
Márk még néhány másodpercig utána nézett, aztán Anna felé fordult. Az arca azonnal megenyhült.
– Törölték a járatomat – mondta, miközben leemelte a hátizsákot a válláról. – Beengedsz?
Anna levette a láncot, és szélesre tárta az ajtót.
– Gyere be. Főztem levest.
Figyelte, ahogy Márk leveszi a cipőjét, gondosan a lábtörlőre állítja, és közben valami meleg, eleven érzés kezdett szétáradni benne. Zoltán azt hitte, azzal, hogy eladta ezeket a négyzetmétereket, tönkretette az életét. Valójában azonban, anélkül hogy tudta volna, a legnagyobb ajándékot adta neki: helyet csinált valami újnak.