– Munkahelyi balesetből maradt – mondta Márk, mintha csak kitalálta volna, mit néz Anna. – Egy embernek meg főzni nem nagyon éri meg. Csak pocsékba menne az alapanyag.
Anna maga sem tudta, honnan szedte a bátorságot, mégis kicsúszott a száján:
– Miért vett egyáltalán tulajdonrészt ebben a lakásban? Hiszen… ez elég zűrös ügy.
Márk megvonta a vállát, aztán leült vele szemben a hokedlire.
– Egy éve a tervezettnél egy nappal korábban értem haza az északi munkáról. Otthon pedig… hát, a feleségem nem volt egyedül. Lett valakije. Elváltunk. A lakást ráhagytam, nem akartam bíróságra járni miatta. Ami pénzem összegyűlt, azt meg be akartam fektetni valamibe. Egy egész lakásra kevés volt, így lett belőle tulajdoni hányad. Nekem csak egy hely kellett, ahová ledobhatom a hátizsákomat, és nyugodtan alhatok pár órát.
Nem panaszkodott, nem sajnáltatta magát. Egyszerűen beszélt, közben a nagy, kérges tenyerét nézte. Anna hallgatta, és lassan, szinte észrevétlenül oldódni kezdett benne a félelem ettől a magas, idegen férfitól.
Apránként szóba elegyedtek. Nem nagy, éjszakába nyúló vallomásokkal, csak néhány rövid mondattal reggeli tea mellett. Márk megjavította a konyhai csapot, amely hónapok óta szivárgott, Zoltán pedig fél éven át úgy tett, mintha nem is látná. Anna viszonzásképpen két személyre kezdett leveseket főzni. A lakásból, ahol korábban szinte megállt a levegő a szemrehányásoktól és kimondott-kimondatlan vádaktól, egyszer csak eltűnt a feszültség.
Eltelt egy hónap. Márk az újabb többhetes munkára készülődött, a hátizsákját pakolta. Az előszobában cipőkrém illata keveredett az indulás ideges, kapkodó hangulatával. Anna mellette ácsorgott, és nem tudta, mit kezdjen a kezével. Nem akarta, hogy elmenjen. Mellette biztonságban érezte magát.
– Négy hét múlva jövök – mondta Márk, miközben a vállára kapta a zsákot. – A bejárati ajtón tegnap kicseréltem a zárat, az új kulcsokat a kis szekrényen hagytam. Ha bármi elromlik, írjon, küldök szerelőt.
Elment. A lakás megint üres lett, de ez az üresség most nem nehezedett Annára. Hosszú idő után először vett magának egy új ruhát: egyszerű, sötétkék darab volt, nem olyan alaktalan garbó, amilyenekben addig elrejtette magát. Kezdte újra észrevenni a világot: a pékség meleg, édes illatát a metró közelében, a parkban a talpa alatt zörgő leveleket. Mintha lépésről lépésre visszakapta volna önmagát.
Szerda este éppen az ablakpárkányon álló fikuszt locsolta, amikor valaki türelmetlenül becsengetett. Anna elfordította a zárat, de az ajtót csak résnyire nyitotta ki, a biztonsági láncot rajta hagyta.
A lépcsőházban Zoltán állt. Pocsékul festett. Divatos kabátja gyűrött volt, a szeme alatt sötét karikák ültek, tekintete idegesen cikázott ide-oda.
– Nyisd már ki – morogta, és megpróbálta megrántani a kilincset. – Mi ez a komédia a zárakkal?
– Mit akarsz? – kérdezte Anna a résen át, és döbbenten jött rá, hogy már nem fél tőle.