— Mondd, hogy csak tréfáltál! — kapott levegő után Márk, és most először látszott rajta valódi rémület. — Hiszen mi szeretjük egymást!
— Ezt csak te képzeled így — felelte Lilla nyugodtan. — Kettőnk közül mindketten ugyanazt az embert szerettük: én téged, te pedig saját magadat. Úgyhogy folytathatod pontosan azt, amit eddig is csináltál: imádhatod magad tovább, csak már egy másik címen. A drága anyukád mellett.
Egy pillanatra elhallgatott, aztán ugyanazzal a hűvös békével folytatta:
— Ráadásul mostantól ezt büszke magányodban teheted. Én már nem leszek hozzá társaság, mert belőlem elfogyott az a szerelem. Kiszállok. Úgyis csak útban voltam neked. A szüleid pedig bizonyára nem is bánják majd, hogy nem kell többé a gyűlölt menyüket kerülgetniük.
Márk döbbenten bámulta. Ez a halk szavú, többnyire visszafogott Lilla most olyan tárgyilagosan közölte vele, hogy elhagyja, mintha csak azt mondaná, elfogyott a kenyér. Őt. Márkot. A férfit, aki még ereje teljében volt, érdekesnek, keménynek, ellenállhatatlannak tartotta magát. Hogy lehet ilyet tenni? Az ilyen férfiakat nem szokták csak úgy otthagyni.
Hiszen ő emelte ki Lillát abból az egyszerű vidéki életből. Ő adott neki kényelmet, biztonságot, gondtalan mindennapokat. Legalábbis Márk így emlékezett.
Arról nem is beszélve, milyen kellemes volt ilyen feleség mellett élni: csinos volt, rendes, mindent átlátott, mindenre jutott ideje, és a lakásban mindig olyan rend uralkodott, mintha láthatatlan kezek igazítanának helyre mindent. A sóska-krémlevese pedig egyszerűen utánozhatatlan volt.
— Ne beszélj ostobaságokat — próbálta valahogy visszafordítani a helyzetet Márk, akit nemcsak a váratlan felismerés, hanem a kirajzolódó jövőkép is fejbe vágott. — Ők várnak téged.
— Nem engem várnak — sóhajtott Lilla fáradtan. — Hanem egy ingyen ápolónőt. Ennyi év alatt volt időm kiismerni a családodat.
— Felfogod egyáltalán, mit csinálsz? — emelte fel a hangját Márk. — Még a végén tényleg beleegyezem a válásba! Gondold meg jól, mire készülsz!
— Már régen meggondoltam. Mostanában szinte mással sem foglalkoztam. És ha te nem is egyezel bele, előbb-utóbb akkor is kimondják a válást.
— Tehát ez a végső döntésed?
— Igen. És nem fogom megváltoztatni.
Ezzel Lilla megfordult, és kilépett a szobából.
Fél órával később már a lakás ajtaján is túl volt. Csak egy kisebb hátizsákot vitt magával, mert mindig is kevés holmival élt. Az albérletet, ahol ezután lakni fog, már előre kifizette.
Márk pedig ott maradt teljesen összezavarodva, mint aki egyszerre veszített el mindent, amit magától értetődőnek hitt. Ekkor megszólalt a telefonja. A kijelzőn az anyja neve villogott.
— Kisfiam, mikor értek ide? — nyafogta Nóra a vonal túlsó végén. — Egész éjjel le sem hunytam a szemem, Gábor teljesen kikészített! Kérd meg Lillát, hogy holnap vegyen valami nyugtatót a gyógyszertárban, olyat, amit recept nélkül is kiadnak.
Aztán szinte levegővétel nélkül hozzátette:
— Nekem már elfogyott mindenem. És hozza is el rögtön, hiszen ő úgyis ráér! Meg segíthetne is egy kicsit, mert el kell mennem fodrászhoz. Gábornak meg gyakran kell cserélni a pelenkáját, tudod, milyen állapotban van.
Márk némán meredt maga elé.
Hát igen. A kép kezdett meglehetősen kellemetlen formát ölteni. Lilla, úgy látszik, okosabb volt, mint hitte: pont időben lépett le. De ő most mit kezd nélküle?
— Anyu, egyelőre fogd össze a hajad lófarokba — próbált időt nyerni, mert a felesége távozása után a szülői házba való utazás már egyáltalán nem tűnt olyan ragyogó ötletnek. — Az különben is fiatalít. Nyugtatót meg mintha láttam volna nálad a fürdőszobai szekrényben.
— És Lilla hol van? — kérdezte gyanakodva Nóra.
— Válunk — mondta Márk keserűen. — Te mindig is ezt szeretted volna, nem? Hát tessék, teljesült a kívánságod. Örülsz?
A vonal másik végén néhány másodpercig csend lett. Aztán Nóra hangja éles kiáltásba csapott át:
— Elment az eszed? Most akarsz elválni? Nem bírtál volna még egy kicsit várni? Azt hiszed, én itt egyedül fogok megszakadni, és én fogom egyedül takarítani utána a mocskot? Én meg azt hittem, Lilla majd segít! Te meg válni akarsz! Szépen gondoskodsz az anyádról, mondhatom!
Azzal le is tette. Minek folytatni? A fiának nyilván nem volt ideje Gábort ápolni. A menyét pedig, úgy fest, sikerült elüldöznie. Hát, igazán remek fia van: csak magára gondol.
Lilla eközben az esti városban sétált, és hosszú idő óta először érezte, hogy valami könnyűség ereszkedik a lelkére. Nem voltak gondolatai. Érzelmei sem igazán. Mintha minden, ami fájhatott, már a legmélyéig kiégett volna belőle.
Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy még van egy dolga.
Megállt egy kuka mellett, hátralendítette a kezét, és beledobott valamit.
— Kisasszony, elejtette a kulcsait! — szólt utána valaki a háta mögül.
Lilla visszafordult.
— Nem elejtettem. Kidobtam.
— De hát miért?
— Mert a régi életemhez tartoztak. Azt az ajtót bezártam, a kulcsait pedig eldobtam. Nem akarok visszamenni oda, és többé nem lesz rájuk szükségem.
És ebben igaza volt. A múltnak a múltban kell maradnia.
A téli holmikat majd megveszi magának. Különben is, egészen váratlanul előléptették a munkahelyén.
Lilla megigazította a hátizsák lecsúszott pántját, vett egy mély levegőt, és elindult a jövője felé. Oda, ahol végre világosabb napok vártak rá.