Hiszen ha Lilla elmegy, vele együtt eltűnik a mindennapi meleg vacsora, a gondoskodás, a figyelem, és főleg az a kényelmes lehetőség, hogy valakiből nap mint nap kiszívja az életerőt. Márpedig ezt Gábor nem engedhette meg.
Csakhogy a dühroham ezúttal nem úgy sült el, ahogy szerette volna. A görcsös ordítozás közben valami egyszerűen megpattanhatott a fejében: Gábor egy pillanat alatt elnémult, megingott, majd eszméletlenül zuhant a padlóra. A mentők nem sokkal később agyi keringészavart állapítottak meg, később pedig kiderült, hogy vérzéses sztrókot kapott.
Gábort kórházba vitték, Márk pedig vele tartott. Lilla közben összepakolta a maradék holmiját, és beköltözött egy bérelt lakásba. Nóra, aki hirtelen teljesen elveszettnek tűnt, szokatlanul kedves hangon könyörgött neki, hogy maradjon. Még „kislányomnak” is szólította, amitől Lillának inkább borsódzott a háta, mintsem meghatódott volna. Az asszony ugyanis valószínűleg megérezte, hogy a nyugodt, kényelmes életnek vége: Gábor lábai lebénultak.
„Jobban jártunk volna, ha nem a lába, hanem az esze mondja fel a szolgálatot” — gondolta Lilla szégyenkezve, amikor meghallotta a hírt. — „Mindenkinek könnyebb lenne.”
De Gábor értelme sajnos érintetlen maradt. A természete viszont, ha lehet, még elviselhetetlenebbé vált. Már nemcsak rosszindulat volt benne, hanem a betegség minden nyers, kellemetlen velejárója is. Nóra, aki addig hősiesen kiszolgálta, egy idő után maga is alig bírta cérnával ezt a „boldogságot”.
Amikor Gábort hazaengedték, világossá vált, hogy állandó felügyeletre és gondozásra lesz szüksége. Egyedül Nóra képtelen volt ellátni mindent, tehát ápolót kellett volna fogadni. Csakhogy a hivatásos gondozók legfeljebb két napig bírták. A filmekben az ilyesmit néha mulatságos jelenetként mutatják, a valóságban azonban semmi vicces nincs benne.
Végül Nóra segítséget kért. Természetesen a fiától és a menyétől. Ki máshoz fordulhatott volna, ha nem a saját gyermekéhez? És Lilla sem volt idegen, igaz? Nóra még azt is felemlegette, milyen szépen, békében éltek együtt annak idején.
Lilla, a fiatal elemző szakember, kitűnő memóriával rendelkezett. Szívesen elfelejtette volna azt a bizonyos „szép, békés” időszakot, de sajnos nem sikerült. Ezért amikor Márk felvetette, hogy költözzenek vissza az anyjához, csak annyit mondott: erre egyelőre nem áll készen.
— Na, akkor hogy állsz? Készen vagy a költözésre? — kérdezte Márk pár nappal később.
— Még nem.
— Ennyire nehéz összepakolni? Úgy tudom, nincs is túl sok cuccod.
— Nem a holmikról van szó. Egyszerűen nem akarok a szüleidhez menni. És ne nézz rám így, mert akkor sem akarok.
— Mégis hogyan nézzek rád? Ha én nem segítenék a te szüleidnek, te mit szólnál hozzá?
— Ha jól emlékszem, amikor az én szüleim kértek tőlünk pénzt, te megtagadtad. Nekem kellett hitelt felvennem. Az esküvő körüli dolgokról pedig inkább ne is beszéljünk.
— Az teljesen más helyzet volt — fintorgott Márk, mert nem szerette, ha a múlt kellemetlen részleteit az orra alá dörgölték.
— Tényleg? Én akkor mégis megpróbáltalak megérteni, és nem csináltam jelenetet. Most meg te miért makacskodsz? Fizessünk meg végre egy ápolót. Miért ne lehetne? Miért kellene nekünk odaköltözni? Nem értem. Ráadásul rajtad is látszik, hogy egyáltalán nincs kedved hozzá.
Márk ismét elhúzta a száját, mert Lillának igaza volt. Ő maga sem vágyott vissza az anyja lakásába. Egy súlyos beteg ember jelenléte önmagában is nyomasztó, hát még akkor, ha az illető jelleme már egészségesen is kibírhatatlan volt. De hát mégsem mondhatta ki nyíltan, hogy nem akar részt venni benne.
Azt pedig végképp nem tudta elviselni, hogy a felesége megint pontosabban lássa a helyzetet nála. Így inkább azt felelte:
— Gábor nem tűr meg idegent a lakásban.
— Nem gondolod, hogy egy ágyhoz kötött, súlyos beteg ember túl sok mindent akar? Aki túl sokat követel, az a végén semmit sem kap.
— Akkor most jól értem? Nem vagy hajlandó odaköltözni?
— Nincs ezen mit félreérteni. Igen, nem vagyok hajlandó.
Márk egy darabig hallgatott. A mindig békülékeny Lilla viselkedése szerinte már tűrhetetlen határt lépett át, és sürgős rendreutasítást kívánt. Ezért hidegen, kemény hangon kijelentette:
— Akkor elválunk.
Arra számított, hogy Lilla erre majd a nyakába borul, sírva kéri, hogy ne tegye tönkre a csodálatos szerelmüket, és megígéri, hogy mindent úgy csinál, ahogy ő akarja.
A nő azonban csak féloldalasan elmosolyodott, aztán szó nélkül kiment a konyhából. Márk késve kiáltott utána:
— Kapsz huszonnégy órát, hogy átgondold!
Másnap vacsora közben újra elővette a témát.
— Nos? Gondolkodtál?
— Igen.
— Akkor felhívom anyát. Mit mondjak neki, mikor számíthat ránk?
Márk fejében más végkimenetel nem is létezett. Természetesnek vette, hogy Lilla beleegyezik. Hiszen szereti őt, nem igaz?
— Rám soha. Te pedig döntsd el magad, mikor kényelmes neked.
— Hogy érted azt, hogy rád soha? Azt akarod mondani, hogy…
— Pontosan — vágott közbe Lilla. — Azt akarom mondani, hogy holnap kiköltözöm ebből a lakásból, és beadom a válókeresetet. Te pedig azt csinálsz, amit akarsz. Mehetsz anyádhoz, ehetsz kalácsot, mézes puszedlit, vagy amit csak kívánsz.
— Miféle puszedliről beszélsz? Megőrültél? — fortyant fel hirtelen Márk, mert a válás egyáltalán nem szerepelt a tervei között. Ahogy az sem, hogy mostantól neki kelljen Gábor után kihordania a bilit.