– Eladtam a részemet. Holnap kiköltözöl – közölte Zoltán olyan közönyösen, mintha csak az időjárásról beszélne, miközben fintorogva válogatta a vállfákon lógó ingeit.
Az utazótáska műanyag cipzárjának sercegése szokatlanul élesen hasított a csendbe. Anna a hálószoba ajtófélfájának támaszkodott, mezítelen talpa alatt jegesnek érezte a laminált padlót. A résnyire nyitott ablakon át nyirkos levegő és a sugárúton elhaladó kukásautó kipufogógázának szaga kúszott be.
– Zoltán… ezt most nem mondod komolyan, ugye? – kérdezte rekedten, alig bírva lenyelni a gombócot a torkában. – Miféle részedet? Megállapodtunk. Azt ígérted, kulturáltan elválunk, aztán közösen meghirdetjük a lakást. Én a nagymamám házáért kapott pénzt tettem bele.
Zoltán ingerülten megrándította a vállát. Körülötte nehéz, émelyítően édeskés parfümillat terjengett; azt az illatot egy hónapja vette, az új, fiatal szeretője tanácsára.
– Anna, fejezd már be ezt a nyavalygást. A papírok szerint én vagyok a tulajdonos. Hogy te valamikor mit raktál bele, az a te bajod. Gondolkodni kellett volna, nem a tökéletes feleséget játszani. Találtam vevőt, a pénz már nálam van. Te meg szépen összepakolod a cókmókodat, és mész anyádhoz. Vagy bérelsz valahol egy szobát. Nekem teljesen mindegy.
Erőből összecsapta a táskát, a vállára dobta, és anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna a volt feleségére, kiment az előszobába. A súlyos fémajtó döndülve csapódott be mögötte. Anna mozdulatlanul maradt a szoba közepén, és a szekrény kiürített polcait bámulta. Olyan nyomasztó hidegség telepedett rá, mintha belülről kővel tömték volna ki a mellkasát.
Este a konyhában egy öreg hűtő zúgása töltötte be a csendet. Eszter, Anna régi barátnője még az egyetemi évekből, vele szemben ült, és dühösen kapargatott egy odaszáradt foltot a viaszosvászon terítőn egy teáskanál élével. A csészékben erős fekete tea hűlt, olcsó bergamott kesernyés illatával.
– Na ide figyelj – szólalt meg végül Eszter, és amikor felnézett, a tekintetében nem sajnálat ült, hanem tompa felháborodás. – Nem fogsz itt ülni és szétesni. Pont ezt akarja. Összeszűrte a levet azzal a kis gyakornoklányával, aztán most azt hiszi, ő az élet császára. Te innen egy tapodtat sem mész, világos? Ez a lakás legalább annyira a tiéd, mint az övé. Jöjjön csak az az új lakó. Majd meglátjuk, ki bírja tovább.
– Eszter, és ha valami… hát tudod, valami zűrös alak költözik be? – Anna hangja megremegett. – Én így aludni sem fogok. Még a zárat sem cserélhetem le, hiszen hivatalosan eladta a tulajdonrészét.
– Veszel egy tolózárat a hálószobád ajtajára. Holnap felszereljük mi ketten. Anna, elég volt abból, hogy mindig mindenkinek kényelmes legyél.