Arra pedig végképp senki sem vette a fáradságot, hogy kívülről nézzen rá erre az egész jelenetre.
Mintha teljesen természetes volna évről évre, meghívás nélkül beállítani valaki más otthonába.
Mintha rendben lenne kész tények elé állítani azt, akié a ház.
Mintha magától értetődne, hogy a tulajdonos véleménye itt a legkevésbé sem számít.
Gábor egészen közel lépett hozzá.
— Most tényleg mindent tönkreteszel egy nyaraló miatt?
Katalin halkan, keserűen felnevetett.
— Nem, Gábor. Nem a nyaraló miatt.
A férfi összevonta a szemöldökét.
— Akkor mégis miért?
— Azért, mert túl hosszú ideje próbálod elhitetni velem, hogy ami az enyém, az valójában már nem is az enyém.
Réka hangosan becipzárazta a táskáját.
A gyerekek is kapkodva szedni kezdték a holmijaikat.
Többé senki nem ellenkezett.
A szobában ugyanis végre mindenki számára világossá vált a lényeg.
Katalin nem fog többé hátralépni.
Gábor még próbálta magán tartani azt a régi, magabiztos álarcot, amely mögé mindig elbújt.
— Ezt még meg fogod bánni.
Katalin nyugodtan emelte rá a tekintetét.
— Nem. Egyedül azt bánom, hogy nem sokkal korábban tettem meg.
Gábor erre elhallgatott.
Talán akkor értette meg először igazán, hogy a megszokott módszer többé nem működik.
Nem lehet már felemelt hanggal sarokba szorítani.
Nem hat többé a sértődöttség.
Nem segít a lekicsinylés.
És azok a mondatok sem, amelyek mindig a „családról” szóltak, valójában mégis csak arról, hogy Katalin adja fel önmagát.
Mert vele szemben már nem ugyanaz az asszony állt.
Fél óra múlva autóajtók csapódtak odakint az udvaron.
Réka még köszönésre sem méltatta.
A gyerekek némán bemásztak a hátsó ülésre.
Gábor a kiskapu mellett torpant meg.
— Most komolyan kidobsz engem?
Katalin egyenesen a szemébe nézett.
— A kulcsokat.
A férfi lassan a zsebébe nyúlt, és elővette a kulcscsomót.
Egy pillanatig még a markában szorongatta.
Mintha abban reménykedne, hogy Katalin az utolsó másodpercben meggondolja magát.
De ő csak kinyújtotta a tenyerét.
Gábor beleejtette a kulcsokat.
Élesen.
Dacos mozdulattal.
Aztán beült az autóba.
Egy perccel később az udvar üresen maradt.
Csend lett.
Valódi csend.
Nem szűrődött be idegen beszéd.
Nem dübörögtek léptek a padlón.
Nem nyomasztotta többé az az érzés, hogy a saját háza már nem is hozzá tartozik.
Katalin lassan leült a veranda melletti padra.
Az asztalon még ott sorakoztak a bögrék.
A gyerekek cukorkapapírjai.
Egy felbontott kekszes csomag.
Hosszú ideig mozdulatlanul ült.
Aztán felállt, és szó nélkül rendet kezdett rakni.
Összeszedte a mosatlant.
Letörölte az asztalt.
Becsukta az emeleti ablakokat.
Csak akkor torpant meg, amikor belépett nagyapja egykori szobájába.
A régi komód tetején még mindig ott állt a fényképe.
Katalin végigsimított ujjaival a kopott fakereten.
És egészen váratlanul elmosolyodott.
Nagyon hosszú idő után először érezte azt, hogy ebben a házban könnyű levegőt venni.
Másnap valóban kihívta a lakatost.
Dél előtt már új zárak kerültek az ajtókra.
Este pedig Gábor telefonálni kezdett.
Először csak egyszer hívta.
Aztán újra.
Majd egymás után érkeztek az üzenetek.
„Túl messzire mentél.”
„Beszéljük meg normálisan.”
„Anya teljesen ki van borulva.”
„Réka sír.”
Katalin nyugodtan olvasta végig őket.
Nem remegett meg a keze.
Nem szorította össze a gyomrát a bűntudat.
Mert hosszú idő után először végre megértett valami nagyon egyszerűt:
ha valaki éveken át mindig enged, a környezete egy idő után nem jóságnak látja ezt, hanem kötelességnek.
És ilyenkor eljön a nap, amikor még azt a jogot is meg kell védenie, hogy a saját otthonában ő lehessen a ház asszonya.