– Lilla, van egy kis gond – szólalt meg Márk vacsora közben. – Anyám megint azt szeretné, ha elmennénk hozzá.
– Rendben, persze, menjünk – felelte az asszony készségesen. – Semmi akadálya. Mit vigyünk neki?
– Nem így értettem – húzta el a száját Márk. – Azt kéri, hogy menj oda segíteni Gábor úr ápolásában.
– De hát eddig ő gondozta, nem? Ráadásul, ha nem felejtetted volna el, a nevelőapád sosem kedvelt engem különösebben. Anyád meg mintha örökké talált volna bennem valami kifogásolnivalót.
– Kedvelt vagy nem kedvelt, ennek most már nincs jelentősége. Anyám segítségre szorul. Azt mondja, egyedül nem bírja tovább.
– Nem is tudom, Márk. Nekem mi közöm ehhez? A te nevelőapád, téged nevelt fel, gondolkodj te rajta.
– Tudod jól, hogy egész nap dolgozom. Te viszont otthonról végzed a munkádat. És különben is, az ilyesmi a nőknek jobban megy. Láttál már férfit betegápolóként rohangálni a családban?
– Persze hogy nem – vágta rá Lilla keserűen. – Mert a bilit kivinni, a koszt eltakarítani és a beteget forgatni valahogy sosem a férfiak feladata.
A bilikről jut eszembe: egyáltalán nem repesek a gondolattól, hogy a te nevelőapád után takarítsak. Számomra ő idegen ember, ráadásul mindig csúnyán bánt velem.
– Már megint kezded! – csattant fel Márk. – Súlyos beteg emberről van szó. Anyám pedig idős. Tényleg nem tudsz segíteni? Hiszen mégiscsak a családod.
– Az a „család” akkor is az idegeimen táncolt, amikor náluk laktunk – felelte Lilla. – Egyetlen nap sem telt el veszekedés nélkül.
Ebben sajnos igaza volt. Márk anyja és nevelőapja kezdettől fogva úgy bántak Lillával, mintha valami alsóbbrendű jövevény volna. Nyíltan éreztették vele, hogy nem közéjük való. A fiuk az akaratuk ellenére vette feleségül, ezt pedig soha nem bocsátották meg neki.
Ahogy az gyakran megesik, a haragjukat nem Márkon töltötték ki, hanem azon az ártatlan, más vidékről érkezett lányon, akiről meg voltak győződve: kizárólag azért jött a városba, hogy tehetős férjet fogjon magának.
Márk az anyja és a nevelőapja szemében valóságos főnyeremény volt: jóképű, magabiztos férfi, állítólag remek fizetéssel és irigylésre méltó állással. Hogy ebből mennyi volt igaz, azon lehetett volna vitatkozni, de hát minden anya a saját gyermekét látja a legkülönbnek.
Szerintük ennek a tökéletes fiúnak egy fővárosi, csinos, saját lakással és megtakarítással rendelkező menyasszonyt kellett volna hazavinnie. Nem pedig egy vidéki lányt, aki még azt sem tudja elsőre, hogyan kell elindítani a mosogatógépet. Honnan szedte egyáltalán?
Lilla akkoriban épp az egyetem befejezése után volt, de még nem talált végleges állást. A jó lehetőség csak néhány hónappal az esküvő után akadt az útjába. Addig egy kávézóban dolgozott pincérnőként, ott ismerkedtek meg Márkkal.
Micsoda szégyen, gondolták a férfi rokonai: egy tanult, „rendes” fiú elvegyen egy felszolgálólányt? Szó sem lehet róla!
Csakhogy Márk, saját magát is meglepve, beleszeretett. Tetszett neki a csendes, szép arcú lány, aki egészen más volt, mint azok a nők, akikkel addig találkozott. Nem volt felfújt szája, nem viselt karmokhoz hasonló műkörmöket, nem ragasztott magára seprűszerű műszempillát.
Az pedig, hogy vidékről származott, Márk szemében eleinte még előnynek is tűnt. Úgy vélte, Lilla majd hálás lesz neki egész életében. Az sem zavarta, hogy a lány szülei nem gazdagok: legalább tudni fogják, hol a helyük, és nem szólnak bele a házasságukba. Tanácsból neki bőven elég volt a saját családjáé.
Így történt, hogy az önző, de akkor még ellenállhatatlanul kedves Márk fél év udvarlás után megkérte Lilla kezét. A lány igent mondott, bár a szülei, miután megismerték leendő vejüket, óvatosan próbálták lebeszélni erről a döntésről. Valamiért nem nyerte el a tetszésüket a megnyerő külsejű, ápolt fiatalember.
– De miért, anya? – kérdezgette Lilla értetlenül. A kávézóban dolgozó lányok mind irigyelték, amiért ilyen kérője akadt. – Mi bajotok vele?
– Nem tudom, kislányom – válaszolta szomorúan az anyja. – Szeret ő téged igazán?
– Hát persze! – háborodott fel Lilla.
– Akkor miért nem akarja, hogy megismerjük a szüleit?
Ez volt az első keserű csepp a mézes pohárban. Márk szülei ugyanis kereken kijelentették, hogy ők nem kívánnak ismerkedni „a faluval”, főleg nem szegény emberekkel. Úgy gondolták, nincs mit kapni tőlük, maradjanak csak a maguk világában, és hallgassanak.
Még az esküvő költségeibe sem engedték őket beszállni, ezzel is jelezve, hol húzódik a határ. A menyasszony apját és anyját nagy kegyesen meghívják, de a távolabbi rokonság maradjon csak Kukutyinban, nehogy még szégyent hozzon rájuk.
Mindezeket a beszélgetéseket Lilla füle hallatára folytatták. Már az esküvő előtt összeköltöztek, mert Márk anyjáéknak nagy, kényelmes, meleg házuk volt. És ugyan miért kellett volna szégyenlősködniük egy ügyetlen vidéki lány előtt?
A vőlegény pedig valamiért egyszer sem állította le a családját. Látta, hogy a szavak fájnak Lillának, mégsem szólt közbe. Ekkor merült fel a lányban először a gondolat: talán elsiette ezt a házasságot.
Csakhogy Márk annyira gyengéd, figyelmes és hízelgően kedves tudott lenni, különösen esténként, hogy Lilla minden kételye elolvadt a csókok, simogatások és lágy szavak áradatában – abban, amit joggal neveznek előjátéknak.