Mert a terveket, úgy látszik, ő zavarta össze.
— Azért, mert ez az én nyaralóm, Gábor.
— Már megint kezded?
Réka nagy csattanással becsapta a hűtő ajtaját, aztán látványosan hátat fordított neki. Odafent a gyerekzsivaj egyszerre elhalt. Mintha az egész ház visszatartotta volna a lélegzetét.
Katalin lassan levette magáról a széldzsekit, gondosan a szék támlájára fektette, majd a férjére emelte a tekintetét.
— Miért nem szólt nekem megint senki?
Gábor fáradtan az ég felé forgatta a szemét.
— Istenem, már kezdődik is.
— Egy teljesen egyszerű kérdést tettem fel.
— Azért, mert ebből nem kell ügyet csinálni.
— Kinek nem?
A férfi ingerülten végighúzta a tenyerét az arcán.
— A húgomnak gyerekei vannak, ezért ez a ház előtte mindig nyitva áll. A te véleményedet ebben senki nem kérdezte.
A mondat után olyan csend ereszkedett rájuk, hogy szinte zúgott tőle a levegő.
Még az emeleti futkosás is abbamaradt. Réka hirtelen nagyon elfoglalt lett a szatyrokkal, mintha azokban keresne menedéket.
Katalin a férjét nézte, és egyszerre dermesztő világossággal értett meg valamit.
Gábor már nem tekinti ezt a házat az övének.
Legalábbis nem Katalinénak.
A fejében régóta minden „közös” lett. Az anyja úgy járt ide, mintha hazamenne. A húga parancsolgatott a konyhában. A gyerekek végigszáguldottak a szobákon. Ő, a tulajdonos, pedig lassan olyasvalakivé zsugorodott, aki valamiért útban van.
Mintha egyszerűen kihúzták volna azok névsorából, akiknek joguk van dönteni.
Katalin lassan bólintott.
Feltűnően nyugodtan.
És ez a nyugalom Gábort jobban megfeszítette, mint bármilyen kiabálás tette volna.
— Mi van? — mordult rá.
Katalin rápillantott az órájára, aztán halkan megszólalt:
— Negyven percetek van.
Réka összevonta a szemöldökét.
— Ezt hogy érted?
— Pontosan úgy, ahogy mondtam.
Gábor röviden, hitetlenül felnevetett.
— Most ezt komolyan gondolod?
— Teljes mértékben.
— Katalin, ne rendezz jelenetet a gyerekek előtt.
— A jelenetet ti rendeztétek meg nélkülem.
Elővette a telefonját. Gábor arca azonnal megfeszült.
— Kit akarsz hívni?
— A lakatost. Holnap reggel jön, és lecseréli a zárakat.
Réka kiegyenesedett, mintha megütötték volna.
— Te teljesen megőrültél?
Katalin nyugodtan átnézett rá.
— Épp ellenkezőleg. Most vagyok teljesen józan. Ezért nem lesz többé senkinél kulcs ehhez a házhoz.
— Ez már túlzás.
— Az volt a túlzás, amikor engedély nélkül kezdtetek idejárni.
Gábor tett felé egy lépést.
— Most tényleg kirakod az én családomat az utcára?
— Nem. Idegeneket kérek meg arra, hogy hagyják el az otthonomat.
A férfi elmosolyodott, de a korábbi magabiztosság már hiányzott belőle.
— Idegeneket?
— Minek nevezzelek benneteket? Akik tiszteletben tartják a ház gazdáját, azok nem így viselkednek.
Réka hangosan levágott egy szatyrot az asztalra.
— A gyerekeket legalább ne keverd bele.
— Akkor ne bújjatok mögéjük minden alkalommal, amikor kényelmes átlépni valaki más határait.
Gábor megemelte a hangját:
— Hallod egyáltalán, miket beszélsz?
— Hosszú idő óta először igen. Tisztán hallom magam.
Úgy meredt rá, mintha most látná először. Katalinban nem maradt meg a megszokott engedékenység. Nem akart puhítani, nem akart békíteni, nem akarta eltakarni a repedéseket.
Túl sokáig tűrt.
Túl sokáig tett úgy, mintha minden rendben lenne.
Túl sokáig hagyta, hogy a saját házát ingyenes üdülőként használják.
Réka hirtelen felkapta a telefonját.
— Gyertek, gyerekek. Indulunk. Valakinek itt rohama van.
— Nem — felelte Katalin csendesen. — Valakinek végre határai lettek.
Réka nagyobbik fia lassan lejött a lépcsőn. Zavartan kapkodta a tekintetét a felnőttek között, és Katalinnak ettől a pillantástól különösen rossz érzése támadt, mert egyikük sem gondolt bele, mit tesznek ezzel a gyerekkel.